27. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem,megérkeztem a következő résszal, annak a bizonyos napnak a történéseit illetően. Ez a rész több szempontból is rendhagyó: egyrészt nem a főhőnőnk szemszögéből, de nem is Cesare szemény keresztül nyerünk bepillantást. Hanem, Karolina lesz az, akinek a szemszögéből megismerhetitek a történések folytatását. Ez az előzőhöz képest rövidebb részt, de amolyan átkötésként szolgál...;) Remélem elnyeri tetszésetek mindenképpen számítok a véleményetekre! <3
Külön szeretném megköszönni a már, több, mint 9000 látogatót és köszöntöm 3 új feliratkozót is! Remélem megmaradtok hű olvasóknak :)

Szép délutánt,
Sparkling Angel

*Karolina Bäcker szemszöge*

Falfehér volt, mikor beültettem szegénykét a hintóba. Külön felhívtam rá Niccoló figyelmét, hogy ne tévessze szem elől, mert még képes arra, hogy valami meggondolatlanságot csináljon. Bár, én bíztam benne, hogy nem fog.

Ezek után elindultam megkeresni minden jónak elrontóját. Ahogy vágtam át a szalonokon, tekintetemmel őt keresve, és nem figyelve azon férfiak tucatjait, akik epekedő tekintettel engem vizslattak. Nem, most kivételesen félre kell tennem őket, amíg ezt el nem intézem. Utána lehet a szórakozásé a főszerep.

Végül megláttam, az egyik szalon végében, ahol láthatóan tökéletes bájcsevejt folytatott az olasz dámákkal. Ez csak még jobban felingerelt. Nem elég, hogy bántja azt a szegény lányt, ezek után még erre is képes? Legszívesebben megcakkoznám a nyelőcsövét, hogy megtanuljon végre a nőkkel bánni. De, hát, egy ilyen nívós helyen az ilyet nem illik. Különben is, túl gyönyörűen festek ma, és nincs az a férfi, akiért összekócolnám a hajam. Így hát odaléptem a Cesare körül felgyülemlett, pár tikkadt dámából álló társasághoz. Azok csüngtek minden szaván, mintha valami istenféleséggel találkoztak volna. Ami nyilván igaz is, ha azt vesszük milyen férfiszerűségekhez lehetett szerencséjük életük során.

-          Ohh, Signore Fellini, kérjük meséljen még! – hallottam meg az egyik dáma felkiáltását és már kezdtem megbánni, hogy idejöttem.

Céllal jöttem, legyek eredményes. Így hát, belibbenve a körbe odasétáltam az „istenséghez”, és egy kacér mozdulattal a füléhez hajoltam, mint aki súgni akar, de szándékosan úgy mondtam, hogy a körülötte állók is hallják.

-          Cesare, kérlek, azonnal gyere velem, beszélnünk kell.

-          Karolina, majd később. Modortalanság lenne most elmennem.

-          Valóban? – sziszegtem a fülébe. – Signore Fellini így, Signore Fellini úgy…! Te is tudod, hogy nem félek kitépni a szívüket, ha nem jössz velem, és ajánlom, hogy velem gyere, mert elég idegesítőek és buták ahhoz, hogy hamar végezzek velük. – azzal elindultam kifele a körből, az egyik terasz irányába.

-          Hölgyeim, kérem bocsássanak meg egy percre. – mire halkan felhorkantam. Hát persze… még azokkal is teljes mértékkel előzékeny, akik untatják, meg minden. Időpocsékolás.

-          No, de Signora, mégis mit képzel? – hallottam távozás közben a sipítozó hangokat.

Szerencsére, a terasz, ami a legközelebb volt hozzánk, lejáróval rendelkezett a kertbe, a francia szokásoknak megfelelően. Így, kedvemre elmehettünk olyan messzire, hogy senki se halljon bennünket. Hallottam mögöttem Cesare lépteit. Végül, egy lugasos résznél megálltam. Cesare kérdőn nézett rám.

-          Mégis, minek köszönhetem ezt a közbelépést Karolina?

-          Fellini, kérlek, nem játszd az érthetetlent. Mindketten tudjuk, hogy pontosan miért akarok veled beszélni.

-          Kedves, tévedsz. Én nekem tényleg nincs ötletem se, miért volt olyan sürgős beszélned velem.

-          Valóban? – odasuhantam hozzá, keményen a szemébe néztem. – Nem rémlik valaki, akit megbántottál? Körülbelül ilyen magas – mutattam a fejem fölé kicsivel -, vörös hajú, gyönyörű kék szemekkel rendelkező? – láttam elsápadt arcát, de, én csak most kezdtem belemelegedni. – Felfogtad mit csináltál? Látom, ahogy egymásra néztek, látom a szemeidben valami furcsaságot, amit még sosem láttam, tudom, hogy szereted a lányt, erre meg mindent tönkreteszel? Szegény, szerencsétlen lány szerelmes beléd, láthatóan még magának is alig meri beismerni, erre te meg gondolom valami fergetegeset mondhattál, mert falfehérre vált arccal jött oda hozzám!

-          A lány… szeret?

-          Jézusom, hát persze, nem tűnt fel? – csattantam fel. – Ahogy Rád néz, már abból tudnod kellene. Verjelek fejbe, Fellini, hogy felfogd?

-          Nem ártana. – nem kellett engem se kétszer kérni, teljes erőből az egyik falnak vágtam, ami nem kicsit reccsent. – Én ezt nagyon elszúrtam. Pedig csak követtem Frideric tanácsát.

-          Vagyis?

-          Valami olyasmit mondott, hogy ugrasszam ki a nyulat a bokorból. Én meg a vörös és a prostitúció kapcsolatáról beszéltem. – Azt hiszem abból, hogy még egyszer a falnak csaptam dühömben, mindent megértett.

-          Hogy tudod Frideric homályos tanácsait komolyan venni? Ráadásul így! Nem csodálom, hogy szegény lány szinte sírva szállt be a hintóba.

-          Helyre kell hoznom… - ült le az egyik padra. Olyan szerencsétlen látványt nyújtott, hogy szinte megsajnáltam. A ház felől megláttam Frideric alakját közeledni.

-          Cesare Fellini! – ültem le mellé. – Szereted azt a lányt?

-          Azt hiszem, igen. Hova ment Léa?

-          Haza akart menni Niccolóval, de, kétlem, hogy ott lenne még.

-          Karolina, köszönöm. – állt fel egy hálás mosoly kíséretében.

-          Hé, Cesare! – álltam fel, és futottam da hozzá. Ő megállt, és visszafordult. – Vele ne szúrd el. – suttogtam a fülébe. – Mi is jók voltunk, de ez a lány megadhatja Neked azt amire vágysz. Meg ő is ezt akarja. No, menj és vallj neki szerelmet!

Szélsebesen eltűnt a kert gyér fényei mentén. Talán elintéztem. Itt az ideje végre magammal is foglalkoznom. Mondjuk, egy két aranyifjú formájában vacsoraként, meg egyéb formában. Igen, az Pazar kivitelezés lenne.

-          Mi történt itt Karolina? – hallottam a hátam mögül Frideric hangját.

-          Ó, semmi komoly. – fordultam hátra egy kaján mosollyal. – Csak helyrehoztam, amit te elrontottál.

Azzal hátrahagyva őt, elindultam vissza, a házba.