2015. december 27., vasárnap

27. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem,megérkeztem a következő résszal, annak a bizonyos napnak a történéseit illetően. Ez a rész több szempontból is rendhagyó: egyrészt nem a főhőnőnk szemszögéből, de nem is Cesare szemény keresztül nyerünk bepillantást. Hanem, Karolina lesz az, akinek a szemszögéből megismerhetitek a történések folytatását. Ez az előzőhöz képest rövidebb részt, de amolyan átkötésként szolgál...;) Remélem elnyeri tetszésetek mindenképpen számítok a véleményetekre! <3
Külön szeretném megköszönni a már, több, mint 9000 látogatót és köszöntöm 3 új feliratkozót is! Remélem megmaradtok hű olvasóknak :)

Szép délutánt,
Sparkling Angel


*Karolina Bäcker szemszöge*




Falfehér volt, mikor beültettem szegénykét a hintóba. Külön felhívtam rá Niccoló figyelmét, hogy ne tévessze szem elől, mert még képes arra, hogy valami meggondolatlanságot csináljon. Bár, én bíztam benne, hogy nem fog.

Ezek után elindultam megkeresni minden jónak elrontóját. Ahogy vágtam át a szalonokon, tekintetemmel őt keresve, és nem figyelve azon férfiak tucatjait, akik epekedő tekintettel engem vizslattak. Nem, most kivételesen félre kell tennem őket, amíg ezt el nem intézem. Utána lehet a szórakozásé a főszerep.

Végül megláttam, az egyik szalon végében, ahol láthatóan tökéletes bájcsevejt folytatott az olasz dámákkal. Ez csak még jobban felingerelt. Nem elég, hogy bántja azt a szegény lányt, ezek után még erre is képes? Legszívesebben megcakkoznám a nyelőcsövét, hogy megtanuljon végre a nőkkel bánni. De, hát, egy ilyen nívós helyen az ilyet nem illik. Különben is, túl gyönyörűen festek ma, és nincs az a férfi, akiért összekócolnám a hajam. Így hát odaléptem a Cesare körül felgyülemlett, pár tikkadt dámából álló társasághoz. Azok csüngtek minden szaván, mintha valami istenféleséggel találkoztak volna. Ami nyilván igaz is, ha azt vesszük milyen férfiszerűségekhez lehetett szerencséjük életük során.

-          Ohh, Signore Fellini, kérjük meséljen még! – hallottam meg az egyik dáma felkiáltását és már kezdtem megbánni, hogy idejöttem.

Céllal jöttem, legyek eredményes. Így hát, belibbenve a körbe odasétáltam az „istenséghez”, és egy kacér mozdulattal a füléhez hajoltam, mint aki súgni akar, de szándékosan úgy mondtam, hogy a körülötte állók is hallják.

-          Cesare, kérlek, azonnal gyere velem, beszélnünk kell.
-          Karolina, majd később. Modortalanság lenne most elmennem.
-          Valóban? – sziszegtem a fülébe. – Signore Fellini így, Signore Fellini úgy…! Te is tudod, hogy nem félek kitépni a szívüket, ha nem jössz velem, és ajánlom, hogy velem gyere, mert elég idegesítőek és buták ahhoz, hogy hamar végezzek velük. – azzal elindultam kifele a körből, az egyik terasz irányába.
-          Hölgyeim, kérem bocsássanak meg egy percre. – mire halkan felhorkantam. Hát persze… még azokkal is teljes mértékkel előzékeny, akik untatják, meg minden. Időpocsékolás.
-          No, de Signora, mégis mit képzel? – hallottam távozás közben a sipítozó hangokat.

Szerencsére, a terasz, ami a legközelebb volt hozzánk, lejáróval rendelkezett a kertbe, a francia szokásoknak megfelelően. Így, kedvemre elmehettünk olyan messzire, hogy senki se halljon bennünket. Hallottam mögöttem Cesare lépteit. Végül, egy lugasos résznél megálltam. Cesare kérdőn nézett rám.

-          Mégis, minek köszönhetem ezt a közbelépést Karolina?
-          Fellini, kérlek, nem játszd az érthetetlent. Mindketten tudjuk, hogy pontosan miért akarok veled beszélni.
-          Kedves, tévedsz. Én nekem tényleg nincs ötletem se, miért volt olyan sürgős beszélned velem.
-          Valóban? – odasuhantam hozzá, keményen a szemébe néztem. – Nem rémlik valaki, akit megbántottál? Körülbelül ilyen magas – mutattam a fejem fölé kicsivel -, vörös hajú, gyönyörű kék szemekkel rendelkező? – láttam elsápadt arcát, de, én csak most kezdtem belemelegedni. – Felfogtad mit csináltál? Látom, ahogy egymásra néztek, látom a szemeidben valami furcsaságot, amit még sosem láttam, tudom, hogy szereted a lányt, erre meg mindent tönkreteszel? Szegény, szerencsétlen lány szerelmes beléd, láthatóan még magának is alig meri beismerni, erre te meg gondolom valami fergetegeset mondhattál, mert falfehérre vált arccal jött oda hozzám!
-          A lány… szeret?
-          Jézusom, hát persze, nem tűnt fel? – csattantam fel. – Ahogy Rád néz, már abból tudnod kellene. Verjelek fejbe, Fellini, hogy felfogd?
-          Nem ártana. – nem kellett engem se kétszer kérni, teljes erőből az egyik falnak vágtam, ami nem kicsit reccsent. – Én ezt nagyon elszúrtam. Pedig csak követtem Frideric tanácsát.
-          Vagyis?
-          Valami olyasmit mondott, hogy ugrasszam ki a nyulat a bokorból. Én meg a vörös és a prostitúció kapcsolatáról beszéltem. – Azt hiszem abból, hogy még egyszer a falnak csaptam dühömben, mindent megértett.
-          Hogy tudod Frideric homályos tanácsait komolyan venni? Ráadásul így! Nem csodálom, hogy szegény lány szinte sírva szállt be a hintóba.
-          Helyre kell hoznom… - ült le az egyik padra. Olyan szerencsétlen látványt nyújtott, hogy szinte megsajnáltam. A ház felől megláttam Frideric alakját közeledni.
-          Cesare Fellini! – ültem le mellé. – Szereted azt a lányt?
-          Azt hiszem, igen. Hova ment Léa?
-          Haza akart menni Niccolóval, de, kétlem, hogy ott lenne még.
-          Karolina, köszönöm. – állt fel egy hálás mosoly kíséretében.
-          Hé, Cesare! – álltam fel, és futottam da hozzá. Ő megállt, és visszafordult. – Vele ne szúrd el. – suttogtam a fülébe. – Mi is jók voltunk, de ez a lány megadhatja Neked azt amire vágysz. Meg ő is ezt akarja. No, menj és vallj neki szerelmet!

Szélsebesen eltűnt a kert gyér fényei mentén. Talán elintéztem. Itt az ideje végre magammal is foglalkoznom. Mondjuk, egy két aranyifjú formájában vacsoraként, meg egyéb formában. Igen, az Pazar kivitelezés lenne.

-          Mi történt itt Karolina? – hallottam a hátam mögül Frideric hangját.
-          Ó, semmi komoly. – fordultam hátra egy kaján mosollyal. – Csak helyrehoztam, amit te elrontottál.

Azzal hátrahagyva őt, elindultam vissza, a házba.


2015. december 25., péntek

26. fejezet

Drága Olvasóim!

Először is szeretnék Nagyon Boldog Karácsonyt kívánni Nektek! <3
Sajnálom, hogy ilyen sok idő kimaradt, de ennek két oka is van: az egyik az, hogy az elmúlt másfél-két hétben folyamatosan vizsgáztam, meg hát a karácsonyra is elő kellett készülni. Másrészt, úgy érzem, hogy most egy nagyon fontos részt írok, ami szeretném, ha a lehető legjobban sikerülne. Így - és karácsonyi ajándékként - az ünnepek alatt még legalább 2-3 rész kerül fel, hogy teljes legyen az, amibe belefogtam, és amit lehet, hogy ti is vártok. ;)

Sok szeretettel:
Sparkling Angel

Ps.: Köszöntöm a 12. feliratkozót is! :)



- Hogy te mennyi ideig bírsz készülődni? – morgott fel Karolina az elmúlt fél órában már vagy harmadjára.
- Nem tudom, kinek a haját kellett bonyolult fonatokba rendeznem. – mutattam rá meseszép hajkölteményére. El kellett ismernem, rég csináltam ilyen szépet, ráadásul Karolina haja elég rövid a kor szokásaihoz képest, így még nagyobb kihívás alkotni belőle valamit. – Te leszel az est szépe, ez már biztos. És, te is tudod, Spike megint velem akar „villogni”, tettetni, vagy akarod. Legalább megszerzem neki azt az örömet, hogy viszonylag tűrhetően igyekszem kinézni.
- Kétlem, hogy ma Spikenak meghagyják ezt a lehetőséget. – mire nagyot nyeltem. Tudtam, hogy Cesaréről beszél. Szűk szavú barátnőm is észrevette arcomon a változást és odalépett hozzám és a vállamra tette a kezét. – Ne haragudj.
- Maradjunk annyiban, hogy nekem teljesen megfelel, hogy Spike legyen mára a kísérőm.  Na, gyere menjünk, ha szerencsénk van, még fél órát kell Eve-re várnunk.

Ha nem is fél órát, húsz percet még biztos a szalonban töltöttünk a ház asszonyára várva. Spike be-benézett, mindenképp látni akarta, hogy megfelelek-e ma estére a kísérőjének, sőt még a szobámba is visszaküldött, hogy egy hangsúlyosabb ajakírt használjak. Magamban jót kuncogtam ezen, mennyire fontos neki a látszat, a tökéletesség. Lehet, a mindennapokban sokszor kell ezt nélkülöznie, amíg távol van a klántól.

A mai estélynek a polgármester háza ad otthont, ebből kifolyólag Róma legbefolyásosabb, legelőkelőbb tagjai vehetnek rajta részt. Meg természetesen mi. Ahogy beléptünk a fényűző bárterembe – a villa legalább 150 évvel ezelőtt épült, és lenyűgöző volt -, feszengeni kezdtem. Egyáltalán nem éreztem magam odaillőnek a sok korosodó nagyasszony mellett,akiken annyi függő, a ruhájukon annyi fodor volt, hogy szikrázott tőle az ember szeme. Aki tehette, magával hozta a bálozáshoz már elég idős gyerekét is, akiknek a ruháján annyi csillám volt, hogy el se tudtam képzelni, hogy egy anyagra ennyi fér. Szerénynek éreztem magam mélyvörös ruhámban – most hogy Ana nem volt itt, bátran viselhettem -, a többieké mellett szolidnak tűnt a csipkeberakásom a ruha mellrészén, és a többiekéhez képest kevesebb fodor is volt rajta. Mégis, amikor megláttam magunkat Spike-kal az egyik oldalsó egész alakos tükörben, büszke voltam magamra: kétségtelenül nekem volt a legvékonyabb derekam az itt jelenlévők közül, a bőröm hibátlan porcelánra emlékeztetett, és a hajam is kevésbé állt szanaszét, ami igazán elismerésre méltó volt nálam. Újra és újra rácsodálkoztam, mennyire megváltoztatta a vámpírlét a testemet.

Spike-nak láthatóan megfelelt az öltözetem, ide-oda vitt körbe a teremben, társalogni, bókolni. Nem egyszer tudtam, egy-egy kiszemeltjéhez mentünk, ahol én voltam a gyertyatartó, de nem nagyon bántam. Közben néha fél szemmel figyeltem, hátha felbukkan ő is a teremben, mert amikor mi indultunk, ő Frideric-kel hátramaradt, és azóta csak Frideric-et láttam, őt nem. Bár, kétségtelen tény, ez kissé meg is nyugtatott, ugyanakkor még mindig nem tudtam elengedni magam.

-          Édes, táncolsz velem? – zökkentett ki gondolataimból Spike fülembe suttogott szavai. Mosolyogva átkaroltam és már húzott is a tánctér fele.

Itt Rómában a keringő egy különlegesebb formája volt akkoriban a divat. Mintha az elmúlt évtizedek táncait gyúrták volna össze a ma már engedélyezett táncokkal, ahol a férfi és a nő megérinthette volna egymást. Ugyanakkor Rómában ezek a szabályok kissé lazábbak voltak, mint odahaza, ahol nagyon ügyeltek az etikett és a tánclépések betartására. Itt nyugodtan megérinthették egymást az ellenkező nem tagjai, sőt néhol a franciák számára kifejezetten provokatív mozdulatokat is sikerült észrevennem. Na, meg persze magamon, Spike-nak nagyon tetszett az efféle tánc, de ismert engem annyira, hogy tudja, hol a határ. Meg, persze, szerelmes pár-szerűséget játszottunk, nem is lett volna kedvem a római férfiak udvarlását hallgatni, épp elég hangfoszlányt csíptem el így is. Talán… ha, nem lennék szerelmes Fellinibe, akkor én is tudnám ezeket értékelni, hízelegne hiúságomnak.

Spike nem a legjobb táncos hírében állt, nem is ezzel nyűgözte le kiszemeltjeit. Vele inkább a tánc is mulatságos volt, ahogy kb. minden más is. Főleg, hogy közben állandóan nevettetett, ami egyáltalán nem illett a keringő szellemiségéhez. Egészen a következő percig azt is hittem, hogy az estém ilyen gondtalan lesz…

-          Szabad elkérnem a hölgyet egy táncra? – hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot és azonnal ledermedtem.
-          Spike, kérlek, ne, könyörgöm! – suttogtam neki kétségbeesett arccal.
-          Hogyne, Fellini, ahogy óhajtod. – felelte és bűnbánóam nézett rám. – Nem tehetem, Te is tudod. – Nem hatott meg túlzottan.

Áruló kis barátomhoz képest, határozottan ragadott meg, és indult el velem a táncparkett közepe felé. Én meg… mintha nem is lettem volna ott, nem is lettem volna a saját testemben. Mennyiszer kívántam, hogy ő is megtáncoltasson, hányszor képzeltem el, milyen lenne vele! De, most úgy éreztem, mint aki hatalmas zavarban van, és legszívesebben elfutna, ha az illem nem diktálna mást.

-          Ma szokatlanul enyhe esténk van az előző napokéhoz képest. – szólalt meg táncpartnerem. Az időjárásról…
-          Valóban Monsieur Fellini, igen kellemes esténk van ma, de, remélem nem fog nagyon lehűlni az éjszaka folyamán. – ugyan nem mertem a szemébe nézni, de az illedelmes bájcsevegés üzemmódot bármikor elő tudtam venni, hiszen belém volt nevelve.
-          A polgármester remek házigazda nem gondolja? A dekoráció és a világítás is igazán lenyűgöző.
-          Igen valóban kitűnő házigazda, Uram. Ami azonban a világítást illeti… szerintem elég lenne egy fényforrás középre fel, a többit a nagyasszonyok ruhái mind megoldaná.

Ekkor olyan történt, amire még sosem volt példa. Cesare felnevetett. No, nem harsányan, vagy valami ilyesmi, hanem, kissé kuncogva. Még sosem láttam nevetni, így felpillantottam, vajon miként fest ilyenkor.

Hát, teljesen másképp. A szeme ragyogott, és egy nagyon fiatal, gondtalan romantikus regényhősnek tűnt. Teljesen elbűvölt és magával ragadott így tánc közben, éreztem, hogy elcsitulnak körülöttem a külvilág zajai. Már nem nevetett, csak mosolygott rám a – számomra - lehengerlő mosolyával, én meg nem tudtam ellenállni annak, hogy viszonozhassam. Sokkal jobb táncos volt, mint Spike, sőt, ugyanolyan jól táncolt, mint Paolo, de míg az övéből a temperamentumosság áradt, a szenvedély, addig Cesarénál leginkább a könnyed elegancia volt megfigyelhető.

-          Léa, gyönyörűségesen fest ma este. Még akkor is, ha az egyik legkockázatosabb színt vette fel ma estére.
-          Nincs itt Ana, nincs mitől félnem. – mosolyodtam el gúnyosan.
-          Nem is Ana miatt tartanék ettől a színtől. Ellenben, a prostitúció színé magára ölteni elégé botor húzás volt Madmoiselle.
-          Érdekes Spike-nak semmi kifogása nem volt ellene, ahogy Karolinának sem. Csakis a maga erkölcsi mércéjét bántja az öltözetem. – éreztem, hogy zavarom csak nő idegességemben.
-          Ugyan, Madmoiselle, itt mindenki férfiprostituáltként emlegeti a maga nagy kedvenc Spike-ját! Mit gondol, vajon magáról mit hisznek, mikor Spike Bäcker oldalán vonul be?
-          Maga… maga ezt nem gondolhatja komolyan! – suttogtam elképedve.
-          Akkor mégis mit gondoljak, Madmoiselle Betranche?

Megdöbbenve néztem Fellinire. Ő ezt nem gondolhatja komolyan, nem hiheti rólam, hogy Spike és én… Vagy bármit! Végül erőszakkal kitéptem magam a karjaiból és amilyen gyorsan az illem engedte, elindultam bele a tömegbe. Tudtam, hogy követ, de pár perccel később hátrakukkantva vettem észre, hogy lemaradt.

-          Karolina! – szólaltam meg, amikor pár férfi gyűrűjében megláttam. Azonnal felállt és odarohant hozzám. – Karolina… nekem haza kell mennem.
-          Nem mehetsz haza egyedül, jól tudod.
-          Ugye elhiszed, hogy jelen pillanatban nem érdekel az illemtan?! – csattantam fel.
-          Cesare? – bólintottam. – Ezt nem hiszem el… Léa, figyelj, egyedül nem mehetsz el, de szerintem Niccoló elkísér.

Pár perc múlva már a lehajtón baktatott velünk a kocsi, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, szerencsére azonban Macchiavelli nem vettem észre, vagy nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. A Nap lemenőben volt már, alkonyi félhomály borított be Róma macskaköves utcáit.

Azt hittem, boldog leszek itt. És szabad. Most azonban Cesare szavai, mint valami tőrdöfés, úgy hasítottak fel belülről, és ahányszor visszaemlékeztem arra a pár mondatára, éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon.

Amikor végre elértünk a házhoz, Macchiavelli készségesen kisegített és bekísért a házba. Én azonban nem akartam ott maradni, tudtam, hogy ott Fellini könnyen megtalál, ha folytatni akarja megaláztatásomat.

-          Köszönöm még egyszer Macchiavelli, hogy hazakísért. Nem akartam ilyen korán megszakítani az Ön szórakozását.
-          Madmoiselle, mind a ketten jól tudjuk, hogy az én szórakozásom a könyvekben rejlik. Így csak örülök, ha itthon lehetek.
-          Jó éjszakát, Macchiavelli! – és elindultam kifele az ajtón.
-          Maga még elmegy Madmoiselle?
-          Igen, szükségem van egy kis friss levegőre. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
-          Minden rendben van Madmoiselle? – és életemben először aggodalmat láttam a jó öreg tudósunk arcán, hogy még én éreztem gonosznak magam amiért kiváltottam ezt belőle.
-          Természetesen Macchiavelli. Csak tényleg szükségem van egy kis sétára… na meg némi táplálékra. – és igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat elővarázsolni hazugságom mellé. És bevált, elmosolyodott, majd elindult az egyik szalon felé.


Én meg futva szedtem a lábaimat, hogy a lehető leghamarabb kerüljek minél messzebb a villától, és érjek oda a kis térre, a szökőkúthoz. Az én teremre.

2015. december 7., hétfő

25. fejezet



Sziasztok!

Megérkeztem a következő résszel, sajnálom, hogy ennyit kellett rá várnotok, de, remélem elnyeri tetszésetek. És, ezúton szeretném megköszönni a több, mint 8 ezer lájkolót, és köszöntöm az új feliratkozómat!
További szép napot ezen a borongós hétfőn!
Sparkling Angel


Rómát nagyon kicsi városnak éreztem az elmúlt napokban. Igyekeztem elkerülni őt, de, mintha érezte volna, hogy kerülöm őt, mindenhol felbukkant. Akár a villában, akár a séták alkalmával, akár az estélyeken, ahova meg voltunk hívva. Ez eddig nem volt, eddig én akartam a közelében lenni, és most ez megfordult. Őszintén szólva, az előző felállás sokkal, de sokkal jobban tetszett.

Az egyetlen nyugodalmat lelkemnek az éjjeli séták jelentették. Általában, mikor már elcsendesedett a ház, én kisurrantam és róttam a város utcáit. Ha ember lennék még, valószínűleg már nagyon kialvatlannak érezném magam, a szemem alatti karikákról nem is beszélve. Pluszpont a vámpírlétnek. Haha.

Jó szokásomhoz híven az Angyalvár mögötti parkban üldögéltem, vacsorám elfogyasztása után. Igyekeztem váltakozva járni ide, és kedvenc rejtekhelyemre, féltem, hogy ott fedez fel valaki. És azt a részt meg akartam tartani magamnak. A legféltettebb, legbensőbb gondolataimnak, érzéseimnek. Másrészt, ez a környék forgalmasabb volt, könnyebb volt áldozatot szerezni. Bármennyire is gyűlöltem az „áldozat” szót. Igazság szerint nem válogattam abban, kit szemelek ki – na jó, idősek és gyermekek tiltottnak számítottak, de szerencsére ők nem is járkálnak hajnali 3 fele errefele -, és szigorúan tartottam magam a már jól berögzült eljáráshoz, amire még Paolo tanított meg engem.

Az éjszakák azonban csak így voltak elviselhetőek, aludni alig tudtam, sokat forgolódtam, zakatolt az agyam: róla, az érzéseimről. Azon is sokat merengtem, hogy pár éve mit és hogyan éreztem Alexander iránt. Olyan tompának éreztem az iránta érzett szerelmet – már, ha lehet ezt annak nevezni -, mintha nem is az lenne. Vagy, csak ekkora különbség lenne a vámpírok és az emberek érzelmi skálája között? Nem tudtam eldönteni. Néha arra vágytam csak, hogy bár ne éreznék semmit.

A park túlsó végében felfigyeltem egy alakra, aki egy fának támaszkodott és felkeltette kíváncsiságom. Ahogy összpontosítottam, rájöttem, Frideric az és engem figyelt. Hajjaj. Ennyit a békés egyedüllétről. Felálltam hát, és elindultam felé. Ő azonban meg sem moccant.

Mikor odaértem hozzá, még mindig engem tanulmányozott, így lepillantottam a ruhámra nem lehet-e rajta gyűrődés vagy vérfolt. De, nem találtam semmit se. Visszanéztem rá, és már nem szimplán csak mosolygott: nevetett a szeme, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy hangosan felnevessen a csendes éjszakában. Úgy döntöttem, inkább gyorsan megtöröm a csendet.

-          Maga mindig akkor és ott bukkan fel, ahol nem várnám Frideric. Minek köszönhetem a mostani „véletlen” összefutást?
-          Látom, kezd már kiismerni engem Madmoiselle Léa.
-          Kétlem, hogy arra akár egy egész élet elég lenne. – nevettem fel. – Szóval minek köszönhetem a találkozást?
-          Úgy látom, ma nincs kedve kerülgetni a forró kását, Madmoiselle. – mosolyodott el, de csak a pillanat töredékére. – Aggódom magáért, Léa. Feltűnően sápadt, és kedvetlen, és nem először akar meglógni a társasági események elől, ahogy próbálta ma este, holott tudom, mennyire élvezte ezeket eddig.
-          Persze, élveztem, csak… csak most nincsen ehhez hangulatom.
-          Akkor mondja meg nekem, mi bántja Önt? Vagy valaki bántotta?
-          Nem bántott senki sem. Én csak… - nem tudtam, elmondhatom-e neki, vagy elmerjem-e neki mondani. Féltem, hogy nevetségesnek, gyengének fog látni. De, nem tudtam erről senkivel sem beszélni, és hiába írtam Cybelének, még nem érkezett rá válasz. Egyszerűen csak vergődtem egy érzelmi csapdában és nem tudtam, hogy ki tudok, ki lehet-e majd mászni ebből az egészből.

Frideric, látva, ahogy magamban tépelődtem, egy határozott mozdulattal megfogta a karomat, és a legközelebbi padhoz húzott oda. Ennyit arról, hogy nem akarok gyengének látszani. Talán elmondhatnám, neki köszönhetem, hogy egyáltalán itt lehetek. No, és ennyi erővel a most kialakult lelkiállapotomat is. De, nem mertem megszólalni. Vártam, hátha valamit mond, hátha sejti, hiszen ő a klán feje neki mindenről illene tudnia. Amikor óvatosan felpillantottam rá, csak ült mellettem, mint egy tökéletes, gyönyörű márványszobor, mozdulatlanul, szemét se rebbentve.

-          Frideric, én… nem tudom. – alig bírtam kipréselni a szavakat a számon, de láthatóan megértette kínlódásom, közelebb ült hozzám, mintha valami bensőséges titokról lenne szó.
-          Cesare körül járnak a gondolatai igaz?
-          Nem, dehogyis! Azaz,igen. Csak én… - nem tudom, hogy, de mégis kijöttek a szavam a számon, egészen az elejétől, amikor még utáltam őt, az első beszélgetéstől kezdve, az edzéseken, sétákon, a pár nappal ezelőtt történtekig.  Nem, tudom, mikor, de valamikor megeredtek a könnyeim és úgy folytattam. Frideric pedig csöndben hallgatott, meg sem szólalt, és az arcán sem láttam semmit. mintha tényleg egy szobornak öntöttem volna ki a bánatomat csak úgy magamban, de tudtam, hogy itt válaszokat is fogok kapni. Mikor végre, hosszú perceken át tartó mesélésem befejeztem, várakozóan tekintettem rá. Kedvesen tekintett rám, ujjaival óvatosan az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnycseppeket.
-          Nem történt semmi gond, Madmoiselle, csak pusztán szerelmes, életében valószínűleg először.  – látta, hogy tiltakozni készülök, ezért gyorsan folytatta. – Az Ön helyében nem aggódnék, és kérem higgye el nekem, van annyi tapasztalatom már a világból, hogy ezt tudom. Fellini magának való, intelligens, lenyűgöző ember, aki nőkre nem nagyon nézett, amióta ismerem. De, talán akkor járna a legjobban, ha beszélne vele.
-          De, Frideric, én nem szeretnék mindenki előtt, vagy csak esten beszélni erről – már, ha egyáltalán lehet -, mint az időjárásról meg az egyéb könnyed témákról!
-          Akkor hívja el egy sétára! Szerintem ő is szeret így csatangolni az éjszakában, mint maga.
-          Nem nekem kell elhívnom őt, ő a férfi, ha… ha szeretne tőlem valamit már megtette volna.
-          No lám! Milyen szabad gondolkodást vall az élet számos területén, ellenben szerelem területén milyen konzervatív! – nevetett fel. – No, ne vágjon ilyen arcot, ha ember lenne, mély ráncok keletkeznének a szép orcáján! Jöjjön, kísérjen el engem és Eve-t vadászni. Meglátja, hamarosan minden megoldódik. Majd én teszek róla.

Gyengéden felhúzott a padról és biztatóan elmosolyodott. Egy félmosolyt én is ráerőltettem az arcomra. Majd magához húzott,és gyengéd csókot nyomott a homlokomra, amitől egyből megnyugodtam.