Átalakulás

Drága Olvasók!

A héten kicsit más újítással jöttem mint egy új fejezet. Mint léthatjátok, az oldal külseje megújlt, remélem elnyeri majd a tetszésetek. Elismerem, nem a világ legprofibbja, de ez életem első profibb fejléce, látom van mit még fejlődnöm. Azért, remélem kapok pár pluszpontot! ;) Folyamatosan lesznek még kisebb-nagyobb átalakítgatások, szeretném ha sokkal jobban érződne rajtam a kezem nyoma. Ez ügyben türelmeteket kérem, néha lesz, hogy fél óráig nem lesz látható az oldal, de ne aggódjatok! :)

Puszik,
Sparkling Angel

P.s.:Üdvözlöm a 9. feliratkozót! :)

24. fejezet

Drága Mindenki!

Sajnálom, hogy a múlt hét kimaradt, kissé lassabban haladok az újraírással. Ez a rész is sajnos elég rövidke lett, úgyis mondhatnám átvezető rész. Két szemszögből íródott, Léa mellett Cesare gondolatait is olvashatjátok. 

Remélem elnyeri tetszésetek, lassan minden részt újraírtam!

Ölellek titeket,

Sparkling Angel 

 

Kapkodva szedtem a levegőt, holott a futás egyáltalán nem volt kimerítő. Lerogytam az egyik padra, próbáltam mélyeket lélegezve megnyugodni. Nem értettem ezt az egészet, holott mégis emlékszem minden egyes pillanatára. Agyam képekben dobta elém az elmúlt húsz perc történéseit, és izgatottságom nem csillapodott. Egyre csak Cesare arca és az járt a fejemben, amikor csak pár lépésnyire voltunk egymástól. 

Az érzések és gondolatok cikáztak át az agyamon, és ez megrémített. Mióta vagyok én ilyen? Jó, mindig is érzelmes voltam, de ennyire? Aztán eszembe jutott: vámpírként minden felerősödik… A képességek, az érzések. Igyekeztem tisztán látni a dolgokat, mélyeket lélegezni és lehiggadni, de nem sikerült. Felvillantak előttem beszélgetés foszlányok, emlékképek, és mind róla szóltak.

Emlékszem, hogy gyűlöltem őt, amikor a klánhoz kerültem, tudtam, hogy ellenséges az irányomba, és nem értettem miért. Még emlékeztem arra, mennyire bántott valahol mélyen a lenézése, vagy az amikor Blanchet hozta fel a szobájába, kristálytisztán bennem van, ahogy azt mondja: „ Blanche-ért tettem.”.  Nem tudom, mikor változott meg irányomban, de, az biztos, hogy más másképpen viselkedik. Hiszen az utóbbi hónapokban kedvesebb lett, beszélgetett velem, segített nekem. Kivéve, amikor nem. Néha eléggé rapszodikus volt, és ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megtalálni. Máskor meg… ott volt. Vagy csak felbukkant. Például az edzésen, amikor szétszaggattam az ingét. Istenem, de jól állt neki… És onnantól kezdve mindig lejött nekem segíteni, soha meg se kellett szólalnom, vagy kérnem, hogy jöjjön. Mindig tudta, mikor leszek ott, vele az edzések még jobbá váltak, feldobták a napom.

Hiába fújt erősen a szél, a virágok illata helyett csak Cesare illatát éreztem. Őt láttam magam előtt, ahogyan rám nézett, miután fellibbentette a hálóingemet a szél. Felvillant bennem, hogy most is az van rajtam, és milyen szeméremsértő, sőt botrányos. De, nem érdekelt. Nem tudott egyszerűen érdekelni, gondolataim máshol jártak, a szívem zakatolt, szinte dörömbölt a mellkasomon belülről. Csak arra vágytam, hogy ott legyen mellettem, hogy a szemébe nézhessek. Még magam is ledöbbentem, hogy ezt kívánom. Szinte üvöltöttem fejben magammal: Léa, nem! Hatástalan volt.

Mint derült égből villámcsapás, úgy jött a felismerés.

Beleszerettem Cesare Fellinibe.

Cesare szemszöge

Türelmetlenül járkáltam fel s le a szobámban, minden neszre figyeltem. Vártam mikor jön vissza, elvégre nem lehet kinn egész éjszaka. 

Az élet elég váratlan helyzeteket produkál. Már ha a mi létünket lehet életnek nevezni. Megfogadtam magamnak, hogy többé senki iránt nem táplálok olyan érzelmeket. Erre jön egy vörös hajú, kék szemű ártatlan lány, és megingat. Ahogy ma ott állt előttem… gyönyörű volt. Az a halványlila hálóing tökéletesen körülölelte finom alakját. Nehezemre esett egy helyben állni, legszívesebben a falnak döntöttem volna, és csókoltam volna őt. Amitől oly’ nagymértékben tiltottam magam. 

Azonban, be kellett ismernem magamnak, már nem tudtam csak úgy beszélgetni vele, sem edzeni, sem beszélgetni. Talán ezért is kerültem őt. Nem tudtam, hogy mit gondol ő rólam, de, tegnap elég volt ránéznem, és nem kellettek válaszok. Láttam a szemében, és tudom, hogy ő is egy pillanatra láthatta az enyémben.  Le kell bontanom irányába a falakat. Azokat a falakat, amiket utoljára 400 éve hagytam leomolni, és azóta töretlenül védtek engem. Érte azonban megéri, bár ki tudja, mennyi időm lehet vele.

Beszélnem kell vele. Tudni akarom, hogy érez, tudnia kell, én mit érzek, tudnia kell a múltamról. Tisztában kell velem lennie. Meg akarom érinteni, beletúrni a gyönyörű, hosszú vörös hajába, és az ajkához érni… Vajon megtehetem-e? Készen áll-e rá?

Készen kell állnia. Akarom őt. A karjaimban. Nem ragadhatnak el az érzelmek, de, beszélnem kell vele kettesben. Talán nem a mai a legjobb éjszaka erre. Hagynom kell, hagy gondolhassa át magában a dolgokat. De, ott a holnap, és ott a nyaralás hátralevő része.

23. fejezet

Sziasztok!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom ezt a részt, de sajnos ennek a résznek egy része elveszett amit újra kellett írnom nektek. :(

Nagyon-nagyon szeretném megköszönni a 7000. látogatót! Ez nagyon jól esik! Akkor ugrálnék az örömömben ha láthatnék pipákat és kommenteket! <3 Illetve, remélem, ha egyszer megélem, hogy 10 feliratkozóm lesz, akkor klönleges meglepivel készükök majd nektek!

Már most is dolgozom egy meglepetésen,majd az idő eldönti, hogy sikerül-e megcsinálnom. Most fontosabbank tartom, hogy újraírjam az eltűnt részeket, de a hét elején zh-zom így a hét második felében tudok csak jelentkezni.

Sok szeretettel ölel titeket:

Sparkling Angel 

- … Mind ezek után odaléptem hozzá, megcsíptem az arcát és a fülébe suttogtam: Drágám, egy igazán gyönyörű kislány lennél!

A hallgatóság hangosan nevetett Spike történetén, ami egy angliai úrfiról szólt. Én a háttérben mosolyogtam, hisz tudtam, pár dolgot kissé megváltoztatott e történetén: egyrészt, bő 300 évvel korábban történt, I. Tudor Erzsébet uralkodása alatt, ráadásul a királynő egyik befolyásos tanácsadójáról szólt, aki nemcsak a nőket szerette. Ahogyan Spike sem.

Ő volt a klán legszórakoztatóbb tagja. Itt Rómában is rengeteg meghívást kapott Frideric, de, ez most azt is jelentette, hogy én is velük tarthattam. Már Róma is felpezsdített, hogy itt lehettem, hát még a heti egy-két alkalmi szórakozás! Teljesen más társasági élet, más szokások, a franciához képest sokkal lazább és erkölcstelenebb illemtan… Annyira más világ van itt. Mindenki mély tisztelettel viseltetett irántunk, lesték Frideric minden óhaját-sóhaját. Spike volt ezeknek a mulatságoknak a lelke: aki épp nem táncolt, vagy falatozott, az mind köré gyűlt és az ő különböző – kicsit korhűvé költött – történeteiről mesélt.

Én is általában a közelében voltam és rá figyeltem. Noha jó pár meséjét hallottam már, valószínűleg egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy mindet ismerhessem. Ahhoz meg szerintem az örökkévalóság is kevés lenne, hogy a klán tagjait és történetét kiismerhessem…

Miután visszaértünk az estélyről – hajnali három is lehetett már – a ház férfi tagjai még elvonultak az egyik szalonba, Eve, Karolina és én elvonultunk hálószobáinkba. Szobám a második emeleten volt, és egyszerűen fényűző berendezéssel rendelkezett. Miután sikerült kibontanom magamat a merev és vékony ruhából – Cybele szerint ez volt mostanában divatos – és felkapnom a könnyed selyemből készült halványlila testemet körül ölelő hálóingemet, letelepedtem a biedermeer fésülködő tükröm elé.

Nem tudtam, eldönteni, mit látok másnak, furának az arcomon, miközben a hajamat bontottam ki. Emlékszem, amikor átalakulásom után pillantottam tükörbe: megdöbbentő volt. Az elmúlt hónapokban viszont megbarátkoztam új külsőmmel, hozzászoktam, megtanultam kezelni, és legalább olyan jól tudtam kihasználni és hangsúlyozni azt, amit régen szerettem magamban. Mégsem tudtam, mi változhatott most meg.  Nagy nehezen kibontott hajam nagy hullámokban omlott le a vállamon. Mennyivel inkább szerettem így, kibontva, lazán hordani, mint sem gúzsba kötve! Mint az életben mindent úgy igazából… És, azt hiszem, itt, Rómában vagyok a legszabadabb talán, azonban nem érzem magam olyan boldognak, mint amilyennek ettől kéne lennem, mint amilyennek hittem, hogy mennyire boldog leszek.

Felálltam az asztaltól, hogy ágyba bújjak, de nem akaródzott még lefeküdnöm. Egy percnyi töprengés úgy döntöttem elmegyek sétálni a városban, és ha mázlim lesz, még valakibe bele is futhatok. Kinéztem a folyosóra, ugyan tudtam, hogy most nem járok tilosban, ha kimegyek, mégsem akartam összefutni senkivel sem. Lefele a lépcsőkön úgy osontam, mint valami nagymacska, egyetlen neszt sem csapva, közben meg füleltem a szalon felé, de a házban már a teljes csönd honolt. A bejárati ajtó mellett nekiálltam megkeresni a köpenyemet, amit nagy nehezen találtam meg a sötétben, hiába javult átváltozásom óta a látásom, csak gyéren sütött be a holdfény az egyik távolabbi ablakon.

Halk neszt hallottam a hátam mögül, megfordulva Cesare állt velem szemben a távolabbi ablaknál. Hetek óta nem voltunk kettesben, gondolom ő sem számított rám, bár ez nem tükröződött az arcán. Közelebb léptem az ablak másik széléig, de még a sötétben maradtam, mint valami árny. De, Cesare nem fordult meg és nem is ment el. Aztán végül nagy nehezen megszólalt:

- Esti séta?

         - Valami olyasmi. – majd újra csend telepedett közénk. Csak néztük egymást, legalábbis én. Végignéztem karakteres arcvonásait, mely határozottságot sugallt, vékony vállát, magas, karcsú és délceg termetét. Úgy éreztem, mintha gyomrom felfordulna. Biztos csak éhezem, valamit mondanom kell, hogy lezárhassuk ezt a kínos jelenetet. Kicsit közelebb léptem az ablakhoz, hogy jobban láthassa arcom, és erőt véve magamon elmosolyodtam. – Még nem is volt alkalmam mondani, mennyire gyönyörű ez a ház. Spike mondta, hogy a te családod tulajdonában áll.

-        Valóban? Ennek nagyon örülök. – csak ez nem nagyon látszott rajta, bár szerintem csak udvariasságból mondta. – Melyik a kedvenc része a házban?

-        A könyvtár, ez nem is lehet kérdés. Úgy érzem, éveket tudnék ott tölteni, olvasni a könyveket, érezni a papír-illatot, vagy csak sétálgatni, gyönyörködni a kertben az ablakokon…

-        Nekem is a könyvtár a kedvencem, rengeteg órát töltöttem már ott. Egyszer egy egész nyarat. – mosolyodott el.

Hirtelen egy apró szélfuvallat jött be az ablakon keresztül, megcirógatva hajam és megtörve a jeges hangulatot. Ekkor jöttem rá, hogy köpenyem alatt csak a hálóruhám van, és semmi más. a szellő ezt is meglibbentette, és Cesare észrevette és megdermedt. Sosem voltam még férfi előtt ilyen szellős és könnyed ruhadarabban, éreztem, ha tudnék pirulni még, már rég céklavörös lenne az arcom.  Talán olyan is volt.

Cesare elindult felém, majd egy lépésnyire megállt. Az arca is más volt: nem tudtam volna pontosan megmondani, mi tükröződött rajta, talán zavar. Közelebb léptem hozzá, a holdfény teljesen megvilágította a testem, és az övét is. Észrevettem, hogy már csak az inge van rajta és eszembe jutott az edzés, amikor szétvágtam csatározás közben… Néztem, ahogy végigmér és zavarom egyre nőtt. Végül felpillantott és találkozott a pillantásunk… Most másmilyen volt a tekintete, nem csak, hogy meleg, de olyan mély is, hogy úgy éreztem elveszhetnék benne. A testemet hirtelen valami fura érzés árasztotta el, gyomrom kavargott, éreztem, alig kapok levegőt. Nem tudtam állni a pillantását, hirtelen megfordultam és kivágva a ház ajtaján kifutottam az éjszakába. És csak futottam és futottam, utcákon, tereken át, végül az Angyalvár mögötti parkos résen kötöttem ki.