21. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megkéstem,  de sajnos nem volt otthon internet, így kissé macerás volt. :/

Remélem tetszeni fog a rész, nagyon boldoggá tennétek, pipákkal, vagy kommentekkel!

Puszik,

Sparkling Angel 

 

Ódon macskaköves utcák, apró sikátorok, utcákat elborító napernyők, alatta ülő és egymás szavába vágó dámák, kávéillat. Minden kis utca vezet valamerre, ha máshova nem is, de egy apró szökőkúthoz mindenképp. A legfontosabb utcák azonban az ókori városrészhez vezetnek. Oda, ahol megelevenedik a múlt, ahol, mintha semmi sem változott volna az évszázadok során… Sétálni a Forum Romanum romjai között, elképzelni, hogy egy-egy épületben milyen fontos döntéseket hozhattak, vagy a palotákban milyen mulatságokat rendezhettek. Évszázadok, évezredek elevenednek meg ezeken helyeken, háborúkkal, nagy politikai szócsatákkal, szerelemmel, intrikával fűszerezve. Ma meg már csak romok és kövek találhatók meg belőlük, illetve a köveket benőtt gyönyörű leander bokrok. És ennek közvetlen szomszédságában ott a Colosseum, ami hatalmas, és lélegzetállító!

Szédítő dolog volt ebben a városban sétálni, figyelni a történelem lenyomatát, az utcákon járó hevesen gesztikuláló olaszokat. Annyira más világ volt ez mint, a lyoni mindennapok! Kezdetben ugyan, nem mertem kimozdulni nagyon a házból, de Spike egy pár nap alatt körbeviharzott velem a városon, és ezután bátrabban mertem kitenni a lábamat az utcára. Csak felkaptam gyönyörű, csipkés napernyőmet, amit Friderictől kaptam, és barangoltam, sétáltam a városban a délelőtt folyamán egészen a siestáig. Majd este újra kimentem, de ilyenkor általában más is velem tartott. Gondolom, ők már megunták ezt a várost, ki tudja hányszor járhattak már itt. Legalább százszor. Nekik ez nem több egy nagyobb, pezsgő városnál, de nekem maga volt a felszabadulás. Végre utazhattam! És nem is akárhova… Délelőtti túráimat tehát leginkább a magam társaságában töltöttem, és a második hét végére tökéletesen kiismertem magam a városban. Nem is bántam, hogy nem tartanak velem a többiek, így legalább elvegyülhettem a helyiek közt – már, amennyire ez a külsőmmel lehetséges volt -, és szóba is elegyedhettem velük. 

Az olasz nép nagyon mulatságos volt és temperamentumosak. Jókat szórakoztam bókjaikon, ugyanakkor meglepő volt, hogy ilyen könnyedén veszik az életet, semmi görcsösség, megfelelni akarás. Bár, az irányomba eléggé igyekeztek a legjobb oldalukat mutatni – gondolom grófkisasszonynak hittek vagy valami előkelőségnek a ruháim láttám. Pedig nem voltak sokkal különbek, mint amikor még otthon éltem, igaz ez apámnak köszönhető.

Ha azonban, meguntam az olaszok szüntelen csevegését, viszont még a házba se kívánkoztam vissza, akkor két helyre „menekültem” el: az egyik, az Angyalvár, az egykori börtön mögött húzódó park volt, ahol kellemesen el lehetett tölteni órákat olvasgatással, emberek figyelésével. Volt egy csendesebb, eldugottabb környék is, egy kis szökőkúttal, ami, pláne ha nagy meleg volt, tökéletes vigaszhelyre találtam itt, ahol csendben magamban lehettem. Nem mintha túl sokan zargattak volna…

Egy ember híján nem is nagyon izgatott. Hisz’ tudtam, hogy Eve ha kitüntet figyelmével, az valami örömünnep, ebből adódóan viszonylag ritkán van ilyen, hogy Karolina szűkszavú… Monsieur Bäcker sokat sétált velem, kicsit alaposabban megmutatta a várost, mint Spike. Valaki azonban határozottan került engem… Az az ember, aki miatt talán legszívesebben jöttem ide… Bár, ezt így bevallani magamnak nagyon fura és rossz volt. De, azóta a beszélgetés óta került. Azóta sem beszélgetett velem többet, sőt úgy került, mint a kezdeti időkben. Néha, mintha észrevettem volna, hogy figyel, de, mire megbizonyosodhattam volna felőle, már jele sem volt ennek. Beszélni akartam vele, négyszemközt. De, erre az elmúlt két hétben volt alkalmam.

Nem értettem, miért zavar, hogy nem áll szóba velem, a kezdetek kezdetén is ez volt. Csak, azóta annyi minden megváltozott – sóhajtottam. Hiányoztak a közös beszélgetések, amikor együtt vadásztunk, vagy, amikor a könyvtárban olvastunk… Mióta vagyok ilyen szentimentális? Nem kéne ezzel ennyit foglalkoznom, és mégsem tudok napirendre térni e felett.

Nekidöntöttem hátamat a kis szökőkút hideg kövének, és élveztem, ahogy a hideg végigáramlik a testemen. Reméltem, a hideg józanság valami jó válasz alternatívát nyújt majd a problémáimra. De, nem segített, ugyanúgy zakatolt a fejem tovább. Egyszerűen csak nem tudtam elviselni Cesare hiányát, magam sem tudtam, miért. Csak jó lett volna újra…beszélgetni.

Hirtelen lépéseket hallottam közeledni felém. Gyorsan felültem és kihúztam magam, hallgatóztam. Nem nagyon járnak erre emberek. Néha egy-egy kóbor szerelmes, de, velük is leginkább csak én jártam jól. Nem kellett sokat keresni,khm… táplálékot. Igaz, két napja ettem, de, az ingyen lakomát senki sem utasítja vissza. Magamban felnevettem saját morbidságomon.

Ekkor azonban megjelent az, akit uzsonnának reméltem. Frideric Bäcker…