2015. október 26., hétfő

22. fejezet

Szép estét Mindenkinek!

Ezen a viszonylag késői órán sikerült hoznom a következő, már jóval hosszabb részt, remélem elnyeri tetszésetek! Nagyon-nagy örömmel fogadnk minden pipát és véleményt - itt jegyezném meg, hogy támogatoma Skyscraper csapat kampányát is! - szóval ragadjatok nyugodtan billentyűzetet!

Puszillak titeket,
Sparkling Angel




- Szabad? – majd, meg sem várva válaszom, letelepedett mellém.

Csendben ültünk egymás mellett. Vártam, mikor szólal meg, és, hogy miért jött utánam. Talán megint az a problémája, hogy nem vagyok eléggé társasági lény? De, hisz… Csak élvezem a várost, azt, hogy szabad vagyok, nincs előírás, azt teszem, amit akarok. Jó, csak nagyjából… Például a folyton meglévő vérszomj elég sok mindenben akadályoz. De, ezt leszámítva, tulajdonképpen minden illem és erkölcsi magatartás alól fel vagyok mentve. Minden konfekció alól, amiben életem első 20 évében neveltek, amit talán belém is oltottak. Eddig is lázadoztam ellene, most meg már meg se kell ennek felelni. Így belegondolva fura… Mégis, valahol jó is.

Csak ültem és vártam, és közben az jutott eszembe, hogy nincs rajtam harisnya. Annyira eldugott ez a rész itt, szerettem levenni, hogy a meztelen talpammal érinthessem a friss, zöld füvet, vagy tapicskoljak a szökőkút vizében, mint valami idétlen parasztgyerek. Mégis, annyira élveztem, mintha egy négy-ötéves kisgyerek lennék, és szerencsére sose kaptak rajta. Mindezidáig… Mindenesetre, hosszú szoknyámnak köszönhetően, könnyedén bújtam vissza cipőmbe. Fridericnek aligha tűnhetett fel.

A kút közelében átvezető utcácskán hangokra lettem figyelmes.  Két cselédlány sétált felénk jól megpakolt kosarakkal, de még így is hevesen gesztikulálva kezükkel. Csacsogásuk versengésnek tűnt, a „ Kinek az úrnője alázta meg őt aznap jobban” kihívásban. Eszembe jutott Blanche. Vajon neki is ilyen megaláztatásokat kellett átélnie? Bár, ha arra báli estére gondolok, ahol Chrissy rosszul lett… Ott én voltam a leginkább megdöbbenve, hogy beszélt egykori barátnőm. Olyan távolinak tűnik már az az estély…

Hirtelen arra eszméltem, hogy valami hideg van a combomon, lepillantva, pedig Frideric kezét pillantottam meg lábamon. Borzongás futott végig rajtam, és éreztem, ahogy akaratlanul is, de elpirulok. Ráemeltem tekintetem, és láttam ahogy mosolyog, de, ez nem csak egy szimpla mosoly volt, arra a mosolyra emlékeztetett, amit Blanchenek küldött, ha Eve nem látta. Mintha a mosolyával és a tekintetével is vetkőztetné, csókolgatná, birtokolná. Magához láncolva.

-      Jó látni, hogy még el szokott pirulni. – törte meg a köztünk lévő csendet. – Mostanában megint ritkán látunk. – az utóbbi mondatot leginkább úgy mondta, mint a nevelőnőm, ha ki akart kérdezni.
-      A várost fedezem fel, Frideric. – éreztem, mintha kissé remegne a hangom, mintha egy esetleges rossz válasz okozta büntetéstől félnék. – Én még sosem jártam itt, míg kétlem, hogy ti most járnátok először Róma falai közt. Mindig is el akartam jutni ide, és célkitűzésem, hogy minden egyes négyzetcentiméterét megismerjem, hogy magamba szippantsam az olasz mentalitást. Olyan nagy baj ez, Frideric? – erőltettem mosolyt magamra mondatom végén.
-      Egyáltalán nem, de, miért nem kéri valamelyikünk segítségét a város megismerésében?
-      Annyit segített már maga is, és Spike is. Bár az ő idegenvezetése, elég gyors volt és felületes. – nevettem fel halkan.
-      Valóban, Spike szeret kicsit felületes lenni, ha végre visszatér hozzánk. A mindennapokban eléggé figyelnie kell minden részletre. Spike a klánunk kéme. – felelte, mintha ez lenne a legtermészetesebb foglalkozás a világon. – Ez a téma azonban nem idevaló. – mosolyodott el újra. – Hallott mostanában Madmoiselle Babineaux felől?
-      Ó, igen! – valóban könnyedebb vizekre evezünk. – Múlt héten kaptam tőle egy levelet, melyben mesélt milyen kis falvakban jártak Sevilla környékén. Úgy gondolom egyre jobban kezd beleszeretni Jasonbe.
-      Túl sok választása nem volt.
-      Ezt most nem értem, Frideric. Kérem, magyarázza el!
-      Bármennyire is hiszi azt Paolo, hogy az Ön presztízse rosszul áll, ez koránt sincsen így. Komoly választási eljárás előzi meg, ki kerület be a családunkba – ezt már nyilván Ön is tudja -, ugyanakkor nem mindig egyeznek a vélemények az én döntésemmel. Ez ebben az évben különösen így volt, Madmoiselle Babineaux származása sokunknak karót döfött a szívébe, különösen azon tagjaink számára volt kellemetlen, akik számára mindennél fontosabb a származás.
-      Érdekes, Ana mégis csak kedveli. – jegyeztem meg gúnyosan.
-      Ha, nem Paolo változtatta volna át, réges-régen Ana legeslegjobb barátnője lehetne. Ana ellenfélre talált Magában, nem olyan ellenfélre, mint Eve, de, nem becsülheti alá Önt. Ha Jasonnek nem tetszett meg volna életében először egy nő végre komolyan, akkor a származása miatt valamilyen kimagasló tettre lenne szüksége ahhoz, hogy ne foglalkozzanak azzal, honnan jött.
-      Maga is kedveli. Eve reakcióját nézve, nagyon is.
-      Saját döntési körömbe tartozik, hogy kivel mit akarok csinálni. – felelte hidegen. – És nem kedvelem jobban, mint Önt. Nem vagyok az a részrehajló típus.
-      Attól még más is van, aki kedveli őt. – éreztem, mintha az eszem megálljt parancsolna, hogy Léa, ne, ne bosszantsd fel, de, úgy döntöttem, minél többet akarok tudni, bármivel kapcsolatos is. – Ott van például Cesare is. – hirtelen nagyon elmosolyodott. – Komolyan gondolom.
-      Biztos ebben? Én kételkednék benne.
-      Hát, pedig elég sok erre utaló jel van! – Éreztem, ahogy elragad a hév, szinte kiabáltam már. – Amióta idekerültünk feltűnően barátságos volt vele, bármi történt, segített neki! Amikor Eve féltékenységi jelenetet rendezett, és nem találtam Philippet, csak őt, akkor rohant és azonnal segített. És még ő is mondta, hogy Blanche-ért tette! Most is gyakran váltanak levelet, legalább háromnaponta, ha én megírok neki valamit, azt írja: „Igen, Cesarétól hallottam már ezt.”. Ezek után mégis ki kételkedne benne? Blanche valószínűleg csak hülyíti, hiszen neki Jason a mindene, de, ennek ellenére is képes… Maga, maga nevet. – döbbentem meg hirtelen.

Olyan hangosan nevetett, hogy zengett tőle a kis zsákutcás beugró, ahol ültünk. Fogalmam sincs, miért nevetett. Az érzelmeim abban a két percben, amíg nevetett elég kaotikusak voltak: döbbenetből félelembe, majd megvetésbe, ezt követően pedig megbántva és dühösnek éreztem magam. Miért nevet? Nem mondtam semmi olyat sem, ami nevetséges lenne. Frideric, látva az arcomat, hirtelen elhallgatott.

-      Maga elsápadt. Jól van?
-      Jobban lennék, ha valaki nem nevetne rajtam pár perce. – suttogtam alig hallhatóan. Közelebb húzódott hozzám és átölelt.
-      Nem magán nevettem, Madmoiselle Léa. De, el kell ismernem rég láttam ilyen édesen aranyos féltékenységi kitörést. – majd még, mielőtt elkezdhettem volna tiltakozni, hirtelen felállt. – Jöjjön, menjünk vissza a villába.
-      Rendben. – az érzéseim még mindig kavarodtak, de nem akartam ellent mondani neki. Már álltam is volna fel, amikor eszembe jutott hiányos öltözetem. – Megtenné, hogy egy kicsit elfordulna Monsieur Bäcker?
-      Ugyan miért, Madmoiselle?

-      Nincs rajtam harisnya. – feleltem szégyenkezve. Frideric pedig nagy somolygások közepette elfordult.

2015. október 25., vasárnap

Egy kicsit más..

Sziasztok!

Egyrészt, ne feledjétek, hogy holnap új résszel jövök ;)
Másrészt pedig egy kicsit rendhagyó dologról lenne szó. Drága barátnőm, Raquel oldalán, volt egy különkiadás, ahova meghívott, hogy én is írjak egy szösszenetet. Ez egy kicsit más stílus, mint LB, de hátha ilyesmit is szívesen olvasnátok tőlem.
 A bejegyzést itt érhetitek el: X
Szép napot!
Sparkling Angel

2015. október 22., csütörtök

21. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megkéstem,  de sajnos nem volt otthon internet, így kissé macerás volt. :/
Remélem tetszeni fog a rész, nagyon boldoggá tennétek, pipákkal, vagy kommentekkel!
Puszik,
Sparkling Angel 

 


Ódon macskaköves utcák, apró sikátorok, utcákat elborító napernyők, alatta ülő és egymás szavába vágó dámák, kávéillat. Minden kis utca vezet valamerre, ha máshova nem is, de egy apró szökőkúthoz mindenképp. A legfontosabb utcák azonban az ókori városrészhez vezetnek. Oda, ahol megelevenedik a múlt, ahol, mintha semmi sem változott volna az évszázadok során… Sétálni a Forum Romanum romjai között, elképzelni, hogy egy-egy épületben milyen fontos döntéseket hozhattak, vagy a palotákban milyen mulatságokat rendezhettek. Évszázadok, évezredek elevenednek meg ezeken helyeken, háborúkkal, nagy politikai szócsatákkal, szerelemmel, intrikával fűszerezve. Ma meg már csak romok és kövek találhatók meg belőlük, illetve a köveket benőtt gyönyörű leander bokrok. És ennek közvetlen szomszédságában ott a Colosseum, ami hatalmas, és lélegzetállító!

Szédítő dolog volt ebben a városban sétálni, figyelni a történelem lenyomatát, az utcákon járó hevesen gesztikuláló olaszokat. Annyira más világ volt ez mint, a lyoni mindennapok! Kezdetben ugyan, nem mertem kimozdulni nagyon a házból, de Spike egy pár nap alatt körbeviharzott velem a városon, és ezután bátrabban mertem kitenni a lábamat az utcára. Csak felkaptam gyönyörű, csipkés napernyőmet, amit Friderictől kaptam, és barangoltam, sétáltam a városban a délelőtt folyamán egészen a siestáig. Majd este újra kimentem, de ilyenkor általában más is velem tartott. Gondolom, ők már megunták ezt a várost, ki tudja hányszor járhattak már itt. Legalább százszor. Nekik ez nem több egy nagyobb, pezsgő városnál, de nekem maga volt a felszabadulás. Végre utazhattam! És nem is akárhova… Délelőtti túráimat tehát leginkább a magam társaságában töltöttem, és a második hét végére tökéletesen kiismertem magam a városban. Nem is bántam, hogy nem tartanak velem a többiek, így legalább elvegyülhettem a helyiek közt – már, amennyire ez a külsőmmel lehetséges volt -, és szóba is elegyedhettem velük. 

Az olasz nép nagyon mulatságos volt és temperamentumosak. Jókat szórakoztam bókjaikon, ugyanakkor meglepő volt, hogy ilyen könnyedén veszik az életet, semmi görcsösség, megfelelni akarás. Bár, az irányomba eléggé igyekeztek a legjobb oldalukat mutatni – gondolom grófkisasszonynak hittek vagy valami előkelőségnek a ruháim láttám. Pedig nem voltak sokkal különbek, mint amikor még otthon éltem, igaz ez apámnak köszönhető.

Ha azonban, meguntam az olaszok szüntelen csevegését, viszont még a házba se kívánkoztam vissza, akkor két helyre „menekültem” el: az egyik, az Angyalvár, az egykori börtön mögött húzódó park volt, ahol kellemesen el lehetett tölteni órákat olvasgatással, emberek figyelésével. Volt egy csendesebb, eldugottabb környék is, egy kis szökőkúttal, ami, pláne ha nagy meleg volt, tökéletes vigaszhelyre találtam itt, ahol csendben magamban lehettem. Nem mintha túl sokan zargattak volna…

Egy ember híján nem is nagyon izgatott. Hisz’ tudtam, hogy Eve ha kitüntet figyelmével, az valami örömünnep, ebből adódóan viszonylag ritkán van ilyen, hogy Karolina szűkszavú… Monsieur Bäcker sokat sétált velem, kicsit alaposabban megmutatta a várost, mint Spike. Valaki azonban határozottan került engem… Az az ember, aki miatt talán legszívesebben jöttem ide… Bár, ezt így bevallani magamnak nagyon fura és rossz volt. De, azóta a beszélgetés óta került. Azóta sem beszélgetett velem többet, sőt úgy került, mint a kezdeti időkben. Néha, mintha észrevettem volna, hogy figyel, de, mire megbizonyosodhattam volna felőle, már jele sem volt ennek. Beszélni akartam vele, négyszemközt. De, erre az elmúlt két hétben volt alkalmam.

Nem értettem, miért zavar, hogy nem áll szóba velem, a kezdetek kezdetén is ez volt. Csak, azóta annyi minden megváltozott – sóhajtottam. Hiányoztak a közös beszélgetések, amikor együtt vadásztunk, vagy, amikor a könyvtárban olvastunk… Mióta vagyok ilyen szentimentális? Nem kéne ezzel ennyit foglalkoznom, és mégsem tudok napirendre térni e felett.

Nekidöntöttem hátamat a kis szökőkút hideg kövének, és élveztem, ahogy a hideg végigáramlik a testemen. Reméltem, a hideg józanság valami jó válasz alternatívát nyújt majd a problémáimra. De, nem segített, ugyanúgy zakatolt a fejem tovább. Egyszerűen csak nem tudtam elviselni Cesare hiányát, magam sem tudtam, miért. Csak jó lett volna újra…beszélgetni.

Hirtelen lépéseket hallottam közeledni felém. Gyorsan felültem és kihúztam magam, hallgatóztam. Nem nagyon járnak erre emberek. Néha egy-egy kóbor szerelmes, de, velük is leginkább csak én jártam jól. Nem kellett sokat keresni,khm… táplálékot. Igaz, két napja ettem, de, az ingyen lakomát senki sem utasítja vissza. Magamban felnevettem saját morbidságomon.

Ekkor azonban megjelent az, akit uzsonnának reméltem. Frideric Bäcker…

2015. október 14., szerda

20. fejezet (2. évad)

Sziasztok!
Meg is érkeztem a 2. évad első fejezetével.Sajnálom, hogy egy kicsit rövidke lett, így a zh-k mellett nem nagyon volt időm, de majd igyekszem kárpótolni titeket! Nagyon hálás lennék a pipákért, kommentekért, így tudnám, hogy jó irányba haladok-e! :)
Szép hetet!
Sparkling Angel




Kimerültem terültem el új szobám káprázatos, rokokó franciaágyán. Nem is nagyon tudtam most értékelni, ahogy a házat, sőt, Rómát sem eddig. Nagyon kimerített az út, úgy éreztem, napokig tudnék aludni. Nem lett volna szerintem semmi bajom, ha nem hajóval jöttünk volna Lyonból. Nem gondoltam, hogy szomjúság engem így kínozni fog. Már pedig mégis. A hajón nem volt szabad táplálkozni – jó, ezt megértem, hisz, ha valami probléma adódott volna, az kis helyen hamar kiderül. De, én erre nem voltam felkészülve! A többieken mintha kevésbé látszódott volna… A második hetet már leginkább a kabinom magányában töltöttem, mert már ha a folyosóra kimerészkedtem, akkor rosszul lettem, és a vadászösztönöm elkezdett tombolni bennem. Persze, ezzel is egyedül küzdöttem meg, Paolo Anát választotta és épp a sevillai napsütést élvezték…

Feküdtem az ágyon, bámultam a plafont, és éreztem a kínzó szomjúságot. Vajon, mikor megyünk el vadászni? Ugye lesz annyi önerőm, hogy ne mészároljak le helyből három embert? Mert, jelenleg úgy érzem, legalább ennyi ember kéne a szomjúságom csillapításához. Az is lehet, hogy a többiek már rég elmentek és csak én szívok itt egyedül. De, nem ismerem a várost, az embereket, és hiába beszélek olaszul, ez itt nem lenne elég. Jó lenne, ha ennél jobb lenne ez az egész nyár, hisz szeptember végéig itt leszünk…

Mennyivel másképpen gondolkodtam még az elindulás előestéjén! Boldogan és izgatottan pakoltam, nézegettem az újonnan varratott ruháimat – Cybele ragaszkodott hozzá, és így utólag nem is bánom -, és azon ábrándoztam milyen jó is lesz Róma utcáin korzózni, megnézni a Colosseumot, a Forum Romanumot, eljutni a Vatikánba… Férfiak bókjait fogadni, táncolni, hedonista módon mulatni egyszerűen csak szabadnak lenni. De, jelenleg úgy érzem magam mint egy kalitkába zárt madárka, egy nagyon is éhes madárka, aki ha hirtelen kireppenhetne, felenné az össze létező és található kaját. Ami az én esetemben eléggé kockázatos lenne, és Frideric úgyis mindig azt mondja, hogy úgysem lehet annyit inni, ami csillapítaná a szomjúságot. De, azért ez a két hetes diéta már nekem is sok. Lassan már a létezéstől is elmegy a kedvem, el se tudom képzelni, kikkel fogok én majd itt beszélgetni: Eve-hez nem lehet csak úgy odamenni, Karolina nagyon szótlan, Niccolóval esélytelen könnyed csevejbe elegyedni. Talán, ha Cesare… de, nem, ő végig került engem a hajóút alatt, most is csak annyi figyelmet fordított rám, ameddig megmutatta a lakosztályom. Nos, igen, itt nekem lakosztályom volt, nem mintha kevesellném a lyoni szobámat, mert az sem kicsi, de ez… hatalmas. És gyönyörű.



-      Hahó! – nézett be a szobába egy vadidegen, hogy rögtön felugrottam a szófáról ijedtemben, de ő csak elvigyorodott. – Jössz vadászni?

Haboztam. A srác legalább fél fejjel alacsonyabb volt nálam, fekete, göndör, haja szedett-vedetten omlott le a vállára, és nem csak a szája, hanem a tekintete is mosolygott. Nem lehetett több 18-nál szerintem Mégis, illik vadidegenekkel elmennem, vadászni? Nyilvánvalóan vámpír, különben egy könnyed uzsonnára invitált volna, illetve én már valószínűleg a vérét szívnám. Szóval csak álltam ott bambán, amíg a srácnak le nem esett:


-      Ó, gondolom Frideric nem szólt, hogy én is csatlakozom hozzátok a vakáción. Helló, Spike vagyok! – lépett oda hozzám és meghajolt, de még a meghajlásában is volt valami vigyorgásra méltó. De, megnyugodtam, emlékszem, Frideric sokszor említette, hogy „családjuknak” vannak még tagjai szerte a világban.
-      Léa Betranche. – mosolyodtam el és pukedliztem.
-      Na örülök, hogy azért mosolyogni is tudsz! – és gyorsan kezet csókolt. – Akkor van kedved vadászni? A többiek már elmentek, de, gondolom te nem ismered a várost.
-      Eltaláltad. Viszont nagyon is éhes vagyok. – vigyorodtam el.

Erre karon ragadott és kivonszolt a villából a napsütéses városba. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a Római vakáció…

2015. október 12., hétfő

Köszönet!

Kedves Látogatóim!

Nagyon-nagyon szeretném nektek megköszönni, hogy a hétvégén átléptük a 6000 főt! Illetve az új feliratkozómat is köszöntöm nagy szeretettel!
Amikor megláttam a hétvégén, nem is hittem a szememnek, hogy ilyen is megtörténhet!
Remélem, hogy továbbra is maradtok és követitek Léa életét, talán csak akkor lennék már boldogabb, ha látnék pipákat és a kommentjeiteket!
Új résszel sajnos csak szerdán tudok jelentkezni, mert ma és holnap is zh-zom, és nincs mellettük időm átnézni még egyszer az új fejezetet. Sajnálom!

Szép napot,
Sparkling Angel


2015. október 8., csütörtök

Díj :)

Sziasztok!

Nagy örömben részesültem, ugyanis egy újabb díjat kaptam, méghozzá Catytől, amit innen köszönök még egyszer!
Jöjjenek a szabályok:
1. köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. olvasd el az illető blogját!
3: Írj 12 dolgot az illető blogjárl.
4: Írj 12 dolgot a saját blogodról
5: Válaszolj 12 kérdésre
6: Tegyél fel 12 kérdést a blogoddal kapcsolatban
7: Kommentelj annak a blogjára akitől kaptad
8: Cseréljetek linket
9: Tedd ki a ,,matricát,, jól látható helyre

12 dolog a The darkness in me című blogról:
1. nekem nagyon tetszik ez a cím már magában is
2.első szerelem van benne
3.a karakterekhez nagyon jó arcok vannak
4.és nagyon tetszik a főszereplő lány neve is
5.a főhős dohányzik
6.mindig történik valami váratlan
7.drámaian kezdődik a történet
8.sőt nem csak első szerelem, de esély a szerelmi háromszögre is
9. a 5. részben váratlan látogató érkezik
10. vannak benne pikáns részek is
11.6 rész van fenn a blogon
12.kíváncsi vagyok a történet alakulására

12 dolog az én történetemről:

1.Sokkal több pikáns részlet lesz a 2.évadban
2. szóval sejthetitek, bonyolódik a szerelmi élet
3. nem tudom, hogy lesz-e valaha még Blanche szemszögéből íródott rész
4. az évad végén új szereplők érkeznek
5. és jön egy új,már egyszer halványan említett személy is, akinek köze lesz Léához
6.azért hétfőként jövök új résszel, hogy feldobjam a heteteket 
7.a főbb férfiszereplők személyiségeit a volt párjaimról mintáztam (haha)
8.azért kerestem vörös hajú karaktert Léához mert anno nekem is ilyen volt a hajam színe
9.ha nekem kéne választanom, akkor a titokzatos, új férfi szereplőt választanám ;)
10.sokszor az irodában száll meg az ihlet ami nem a legpraktikusabb :D
11.emiatt kb 3 helyen van a történet, ami néha engem is összezavar
12.lehet, hogy a következő design már a saját munkám lesz :)

12 kérdésem a történetemről:

1. Ki a kedvenc szereplőd?
2. Mi volt eddig a legmeghökkentőbb jelenet a történetben?
3. Szerinted Léa összejön majd valakivel? Ha igen, kivel?
4.Mi a véleményed az oldal kinézetéről?
5. Melyik a kedvenc fejezeted a történetben?
6. Szerinted kellene-e más szemszögből is folytatni, vagy csak néha-néha egy-egy fejezetet?
7. Melyik férfi szereplő jön be legjobban?
8. Melyik karaktert utálod a legjobban?
9.Mit gondolsz, lesz-e happy end a sztori végén?
10.Milyennek tartod Léát?
11.Ha lenne egy dolog amit megváltoztathatnál a történetben, mi lenne az?
12.Szerinted ideális hosszúságúak-e a fejezeteim?
A 12 kérdésre a válasz:
1. Milyennek látod Lilianat?
 Kedves zárkózott csajnak.
2. Szerinted Lil&Jonas vagy Lil&Eric illenek jobban össze?
Lil&Jonas.
3. Tetszik a blog? Ha igen miert, ha nem szerinted mit kéne változtatni?
Amin én biztos változtatnék, az a design.Kicsit egyszerű, simán jöhetne impozánsabb.
4. Lehetne több perverz rész?
Szerintem a kevesebb néha több :)
5. Kéne izgulni a blog ,,sorsa,, miatt?
Attól függ, mit értesz ez alatt. Mindig van min izgulni.
6. Zavaró hogy rövidek a részek?
Nem, van annak is előnye ha rövid, de én szeretek sokat olvasni, szóval a hosszúság nálam nem gond.
7. Több szerepet kéne adnom a nagymamának?
Én úgy gondolom, hogy igen.
8. Milyennek találod a blogot?
Hasonló a 3-as kérdéshez, szerintem ott eléggé kifejtettem.
9. Legyen benne több dal cím/együttes/stb?
Nem hiszem, hogy ezzel lehetne leginkább feldobni a sztorit.
10. Izgalmasnak tartod?
Igen, vannak kifejezetten izgalmas részek is.
11. Ki az eddigiek alapján a legunszimpatikusabb szereplő?
 Catlin.
12. Ki a kedvenc szereplőd?
Egyértelműen Liliana

Akiknek küldeném szeretettel:
Raquel
Lexy
Amnestia S.
Clarissa

Puszillak titeket,
Sparkling Angel

2015. október 5., hétfő

Egy más szemszög



Sziasztok!
Ma egy - szerintem - igazán különleges résszel érkeztem, amolyan kis átvezetővel. Abban is különleges, hogy ez a rész nem Léa szemszögéből íródott, hanem Cesare gondolatait festi le. Remélem tetszeni fog, nagyon örülnék bármilyen visszajelzésnek, legyen az akár pipa, akár egy komment.
Jó olvasást hozzá, és jövő héttől már jön a második évad!
Ölel titeket:
Sparkling Angel



Tekintetemet a könyv lapjaira szegeztem, mégis azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem a papírra vetett betűkre figyeltem. Hiszen, a könyvtár volt az egyetlen olyan szeglete a háznak, ahol elmélyülten gondolkodhattam és olvashattam, zavaró tényezők itt nem érhettek. Most azonban úgy éreztem, hogy a teremben hatalmas zsizsegés uralkodik, pedig magamban tudtam, hogy ez csak a fejemben létezik. És azzal is tisztában voltam, mi ennek az egésznek az oka.

Visszagondolva már botor lépésnek tartottam a múltkori beszélgetésemet. Ostobaság volt megkérnem még nekem is, hogy Rómába jöjjön, hiszen nem is lenne más választása… Mégis mit gondolhat most felőlem? Nem szeretem, ha túlzottan átlátják szándékaim, bár egyelőre én sem voltam tisztában azzal, hogy pontosan mik is ezek. És talán ez volt az, ami leginkább nem hagyott nyugtot a gondolataimnak és a gondtalan olvasásnak. Nem igazán tudtam, hogyan vélekedjek a lányról, közel sem volt olyan, mint a nők többsége. Igaz, Frideric sosem az átlagos fruskákat hozta a klánba, azokat pusztán haszonélvezeti tárgyaknak tekintette. Mégis, kezdetektől fogva úgy gondolom, Blanche sokkal jobban illeszkedik Frideric eddigi képletébe. Van benne valami különleges, ami a magabiztosságához társul, és ami vámpírrá válásával kiteljesedik.

Benne is megvan, ez kétségtelen. Mégsem tudom miért választotta őt Frideric, lehet lát benne valamit, amit én nem. De, mindig meglepetéseket okoz, meg ugyan melyik kivégzés előtt álló merne visszaszólni annak, aki a halálos ítéletét aláírhatja? Ennek ellenére rég láttam olyan döbbenetet Anamaría fején, mint amikor a válaszcsapás érte a vállán… Follini ahelyett meg, hogy a mentoráltját védené, szaladt, mint egy kiskutya, hogy a toporzékoló „hercegnőt” segítse. Lehet, csak idő kéne neki, és kibontakozhatna. Csak hát abból van a legkevesebb most neki, hiába hiszi azt, hogy előtte áll még az élet…

Újra rápillantottam az előttem heverő Voltaire könyvre. Megint nem erre koncentrálok, elkalandoznak a gondolataim. De, hiába, akárhányszor folytatni akarom az olvasást, mintha csak megjelenne előttem egy gyönyörű vörös hajkorona a hozzá tartozó mosolygós arccal… Csak idehallucinálom őt, hiszen Cybele elvitte magával a városba új ruhákat készíttetni számára. Az elmúlt hetekben már nem olyan ellenséges irányomban, igaz én sem tartok annyi távolságot, mint amennyit kellene. Mégis, kevés nála okosabb nővel találkoztam, még akkor is, ha bizonyos témákban mély hiányosságokkal rendelkezik. Ugyanakkor érdeklődő, sőt látom, ahogy csillog a szeme, amikor Niccoló csillagászatot tanít neki. És az a csillogó szempár sok mindent megér…

-          FELLINI! – hátrafordulva Fontinit pillantottam meg. Kissé meglepő, hogy a könyvtárba egyáltalán bemerészkedik.
-          Fontini. – álltam fel. Ismertem heves és könnyen haragra gerjedő természetét. Ilyen téren tökéletesen illett Anamaríához. És pont emiatt éreztem mérhetetlen haragot, ha arra gondoltam, hogy ő a mentora a lánynak.
-          Csak ne olyan hűvösen. Beszélnem kell veled.
-          Pedig egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki beszélgetni készül. – mosolyodtam el. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, ahogy a vér felpezsdül ereimben. És ez az érzés mindig megnyugtatott.
-          Térjünk rögtön a lényegre. Tartsd magad távol Léa-tól!
-          Nem egészen értem, mire gondolsz.
-          Ó, valóban? – mosolyodott el, de, láthatóan idegesítette higgadtságom. – Pedig szerintem nagyon is tudod, mire gondolok. Igen, Léa egy gyönyörű s nagyon is okos fiatal lány, meg is értem, hogy közelebb akarsz kerülni hozzá. De, ide figyelj Fellini, jobban teszed, ha távol maradsz tőle, te úgysem adhatod meg neki, ami kell neki, veled semmiképpen nem járna jól.
-          Nem tudom, honnan veszel ilyeneket a fejedbe.
-          Jaj, Fellini ne játszd már az ártatlant! Mindenki látja itt a házban, mennyire közel kerültetek egymáshoz, hogy keresi egymás a pillantásotok minden egyes alkalommal!
-          Nem gondoltam, hogy ennyire féltékeny vagy. – mosolyodtam el.
-          Ő az én vérem! Én vagyok a mentora. Ő csak a legjobbat kaphatja!
-          Ó, komolyan így gondolod? A helyedben nem szájalnék ennyire ezzel a mentor szöveggel! Mégis az utóbbi időben, mennyit foglalkoztál vele? Mennyit próbálsz segíteni neki, hogy túléljen? SEMMIT! Csak ülsz Anamaría szoknyája mellett és csókolgatod a kezeit…
-          Ezzel is védem őt!
-          Nem úgy tűnik… Ana simán megölhette volna pár nappal ezelőtt is, a lány mégis kivédte és reagált. És te kihez rohantál? A hercegnődhöz természetesen.
-          Láthatod, látszik, hogy foglalkozom vele.
-          Hát, ha a te edzéseid után állt volna ki elé, akkor még mindig a gerincének helyét tapogatná, mert Anamaría simán kitéphette volna…

És azzal nekem rontott, egyenesen neki a hátam mögött lévő könyvespolcba. Több sem kellett nekem, a bennem pezsgő adrenalin és az ösztöneim akcióba léptek és az agyammal összhangban irányították mozdulataimat. Jól ismertük egymás harcstílusát, mégis éreztem az ellenfelemből áradó indulatot, ami elborította az agyát. Teljes erőbedobással mentem neki és hajítottam át a könyvtáron…


Follini sietősen hagyta el a könyvtárat, mikor Jason és Niccoló nagy nehezen szétválasztottak minket. Kezemmel gondosan letöröltem a felszakadt számból ömlő vért. Pár perc múlva már úgysem lesz ott. Jason finoman megveregette a vállam, elismerése jeléül. Vadásznom kell. Most. Végigmértem magam, ruhám cafatokban lógott rajtam, tehát mindenképpen át kell öltöznöm. Bólintottam a többiek felé, majd elindultam kifele az erősen megrongálódott könyvtárból. Ennek Frideric egyáltalán nem fog örülni, ha visszatér, sőt. Mondjuk én sem voltam boldog szeretett helyem állapotától, de Follinit hiába rúgtam ki a könyvtár ajtaján, nem igazán akarta ott befejezni a küzdelmet.

Gondoltam, hogy Follini féltékeny a lányra. Köztük szorosabb, vérségi kapcsolat van, erősebb, mint bármi más kapcsolat lehet vámpír és vámpír közt. A kapcsolat ellenére persze lehetnek szerelmesek egymásba, sőt, igen gyakran nem is lesz közük egymáshoz. Talán egy testvéri kapocshoz lehetne hasonlítani. De, neki nyilván tetszik a lány, mégis csak kerülgeti őt, pedig ő aztán nem szokott finoman bánni a nőkkel, mégis azt azért ezzel a lánnyal is eljátssza, hogy a játékszereként alkalmazza, aki, csak amikor kénye-kedve úgy tartja, akkor foglalkozik a játékával. Ezt ezzel a lánnyal nem tehetné meg. Nem érdemli meg!

Ugyanakkor egy mondata igencsak elgondolkodtatott és visszavezetett a verekedés előtti gondolataimhoz. Vajon tényleg mindenki így gondolja? Kétlem, hogy ennek lenne valóság alapja, akár a többiek akár bárki részéről is. De, az az igazság, hogy nem vagyok ebben biztos. És ez az, ami nagyon felkavar.