19. fejezet - Az utazás part 2.

Sziasztok!

Elérkeztünk az első évad végéhez. Így belegondolva elég döcögősen sikerült, főleg mert sokszor időm sem volt a történettel foglalkozni, pedig már egy ideje megvan a  fejemben, hogy mint és hogyan alakul Léa sorsa. Remélem tetszeni a fog a befejezés és velem maradtok - meg persze Léá-val - a 2.évadra is! ;)

Szép napot,
Sparkling Angel

Másodpercek alatt eldöntöttem, hogy megkeresem Paolót és kiderítem, hogy kivel szeretne lenni a nyár folyamán. Az mindjárt más fényben fogja megvilágítani a dolgokat, bár, erősen abban reménykedtem, hogy velem jön Rómába… 

Ahogy ballagtam fel a lépcsőn, ismerve már az utat a szobájához, és ahogy fordultam be a folyosóra, csak az nem jutott eszembe, hogy mi lesz, ha Ana is ott van. Megtorpantam. Ki akarom én tépetni a nyelőcsövemet? De, várjunk… ehhez csak van jogom! Nem érdekel Ana, én ezt most meg akarom tudni!

Túlságosan sokat nem is kellett arra várnom, mert a két személy pont felém közeledett, de velük volt még Macchiavelli és Cesare is. Na, jó, Léa, összpontosíts, ne parázz, sikerülni fog! Próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy ez csak egy ártatlan kérdés. De, meg előztek a beszéddel.

-      Beszélni akarok veled.

-      Ana, hagyd őt békén! – Paolo hangja enyhén fenyegető volt.

-      Idefigyelj… - sziszegte, nem törődve Paolóval, annál inkább nekem célozva mondandóját – Paolo velem jön, nekem mindegy, hova, de, inkább Sevillába, de a lényeg… - és itt a hangja erősen fenyegető hangzást vett fel -, hogy te mindenképpen a másik helyen leszel! Értetted?

-      Igen, hallottam… - feleltem néhány másodpercnyi csönd után és összeszedtem a bátorságom – De, nem a te véleményedre vagyok kíváncsi, Paolóval szeretnék beszélni. – igyekeztem higgadtan és nyugodtan beszélni, de éreztem, kissé így is remeg a hangom.

És vártam. A másodpercek csigalassúsággal teltek. Láttam, ahogy Anát elönti a méreg és próbálja türtőztetni magát, hogy nehogy nekem ugorjon. Láttam, ahogy Paolo ledöbbent fejjel néz engem, és a háttérben, ahogy Cesare mosolyog. Mintha mulattatná…

-      Hogy merészeled… - üvöltötte Ana, csak úgy visszhangzott a egész ház – Még neked áll feljebb?! Mégis mit képzelsz magadról….

-      Ez csak egy kérdés, Ana. És nem tőled várom a választ. – tartottam tőle, hogy ezért a mondatért még nekem ugrik, de akkor Paolo közénk lépett.

-      Léa… - hangja szinte…esdeklő volt. A szemébe akartam nézni, de lesütötte azt. – Én Aná-val töltöm a nyarat. – ridegen csengtek a szavai fülemben.

Nem tudtam megszólalni. Semmi indoklás, csak egy hideg hang, nulla érzelemmel, mintha nem lenne semmi se köztünk. Mintha arcul csaptak volna. Nem bírtam, hogy ott van a közelemben. Szó nélkül hátat fordítottam neki, és elindultam a lépcső fele.

Ami ezután történt, emberi szem számára láthatatlan lett volna, hiszen másodpercek leforgása alatt esett meg. Még nem értem el a lépcsőhöz, amikor egy suhanást éreztem a hátam mögött, és még időben tértem ki Ana támadása elől. A következő csapását ellenben nem tudtam elkerülni,de, magammal rántottam, és míg én a földre estem, Anát magam felett áthajítottam a folyosón. Arra viszont már nem voltam felkészülve, hogy rögtön újra reagálnom kell, így védtelenül támadt rám és döngölt bele a földbe, szétszaggatva a ruháimat és parkettával szétkarmolva a fejemet. Aztán mintha mi sem történt volna, felkelt, megfogta Paolo kezét és elviharzott.

Éreztem, ahogy ömlik a fejemből a vér, de tudtam, hogy pár perc és a seb begyógyul. Mégis zavart a fejem zúgása és az orvtámadás, na meg, amit és ahogy Paolo mondott. Cesare térdelt le mellém és vizsgálta a sérüléseimet.

-      Jól vagy? – aggódást éreztem a hangjában.

-      Persze, semmiség, egy-kettőre rendbe jövök. – és, hogy kellőképpen megbizonyosodjon erről még rá is mosolyogtam.

-      Gyere felviszlek a szobádba. – azzal felkapott és elindult velem a szobám felé. A szemem sarkából mintha azt láttam volna, hogy Macchiavelli döbbenten bámulta volna „kettősünket”…

-      Köszönöm Cesare, de igazán nem kellett volna. – mondtam ezt már a szobámban, mégis jól esett újra a saját kis menedékemben lenni. Megilletődötten álltunk egymással szemben. Rájöttem, ő még sosem volt a szobámban és egy kissé fura jelleget adott ehhez az egész szituációhoz.

-      Gyere velem Rómába. – lépett közelebb hozzám. Majd látva döbbent pillantásomat, még egyszer elismételte. A hangja meleg volt, olyan amilyen szokott, és mégis valahogy más. – Gyere velem Rómába.

-      Ha jól kivettem, más választásom nincs is, Ana Sevillába menne.

-      Azt akarom, hogy örülj neki. Ígérd meg, hogy velem jössz Rómába!

-      Megígérem.  – és elmosolyodtam, nem tudom miért, csak éreztem, hogy ezt könnyű lesz megígérnem.

Megújulás

Sziasztok!

Mint láthatjátok, az oldal külseje megújult, remélem elnyeri tetszéseteket! A design Nicol C. munkája, és innen is köszönöm neki! :)
Sajnálom, hogy nem tudtam hozni részt, de annyira meghaltam a héten, hogy esélyem sem volt rá.  Igyekezni fogok, hogy többet ne forduljon elő ilyen.
Most viszont megesküszöm, hogy holnap felkerül a remélem általatok is várt ÉVADZÁRÓ epizód! 
Szép estét!
Sparkling Angel

Hálás köszönet!

Kedves Mindenki!

El sem tudjátok hinni azt az örömet, ami tegnap késő este fogadott engem, mi szerint a blog átlépte az 5000-es látogatottságot! És, ha ez még nem lenne elég, napi látogatottsági rekorddal, 183 fővel!  Tényleg el sem tudjátok hinni, mennyire boldog vagyok vagyok! Nagyon-nagyon hálás vagyok érte és köszönöm, imádlak titeket! <3

Készítettem egy kis gif-et remélem elnyeri tetszéseteket :)

U.i.: Sajnos résszel csak holnap érkezem, mert ma nem tudok az otthoni gépem elé kerülni, most is az irodairól írok.

Ölel, és imád titeket:
Sparkling Angel

Közérdekű közlemény

Sziasztok!

1-1,5 napig nem lesz elérhető számotokra a blog, ugyanis szeretném, ha az oldal új külseje teljes meglepi lenne - bár apróbb változásokat már észrevehettetek :)
Ez azt jelenti, hogy ma éjféltől legkésőbb szombat délig nem lesz elérhető a blog, de utána megújult külsővel vágunk neki az évadzárásnak!

Köszönöm türelmeteket és megértéseteket!
Ölel titeket:
Sparkling Angel

18. fejezet - Utazás közeleg

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hozom a friss részt, ennek az oka az, hogy ma értem haza Prágából,ahonnan rögtön órákra mentem, szóval ne haragudjatok!

Viszont szeretném kifejezni hatalmas hálámat azért, mert 2 új feliratkozóval bővült az oldal, illetve a pipákért is hálás vagyok! Remélem megtartjátok eme jó szokásotokat és esetleg még írásban is kifejezitek a véleményeteket! :))

Mint láthatjátok, kissé már megváltozott, ez annak köszönhető, hogy hamarosan új megjelenése lesz a blognak :) Szóval kis türelmet, megszépülés van folyamatban, így ősszel úgysem árt egy kis vérfrissítés ;)

Az utolsó dolog még - és nem rabolom időtöket az olvasás előtt -, hogy elérkezünk az évad végéhez. Ez nem jelenti azt, hogy hosszas szünetre vonulok, hanem rövid átvezető lesz. Épp ezért az alábbi rész, az évadzáróból lett leválasztva, elnyújtva dolgot, remélem örülni fogtok neki :)

Szép hetet, ölellek Titeket,

Sparkling Angel

A szalon előtt Blanche várt rám – gondolom nem akart bemenni nélkülem, ami fordítva is így lenne. Viszont, aggódó pillantásából ítélve még nem sikerült eltüntetnem teljesen a mai délutánnak a nyomait. De, csak intettem neki, hogy később térjünk vissza erre a témára, és beléptünk a szobába.

Még nem sokan voltak ott, de, azok, akiket most leginkább el akartam kerülni, már benn voltak. Blanche automatikusan elindult Jason felé, az előbbi két említett pedig felállt és várakozás teljesen rám nézett. Mi történt itt? Összebeszéltek? Bár, azt kétlem, mert akkor egymás mellett állnának, vagy nem is tudom. Most akkor választanom kéne köztük? Ez egy olyan alattomos húzás lenne tőlük, és tudom, hogy én biztos nem jönnék ki belőle jól.

Mondjuk a döntést ebben a pillanatban jelentősen megkönnyíti az, hogy Paolo mögött ott ül Ana, akit láthatóan nagyon zavart ez az egész jelenet, bár nem annyira, mint engem. Végül – nagy levegőt véve -, elindultam, de, nem Paolo, s nem is Cesare irányába, hanem Blanche és Jason felé. Utóbbi eléggé meglepődött, de, barátnőm láthatóan egyáltalán nem, sőt tőle szokatlan módon még át is ölelt, amit örömmel viszonoztam.

Ekkor lépett be a szobába Frideric, oldalán Eve-vel. Az alapnyüzsgés, ami eddig a szalont jellemezte, most megszűnt. Hihetetlen, hogy itt mindenki hiába volt több száz éves már,  s rendelkezett kellő tapasztalattal, mégis, ha Monieur Bäcker megjelenik, mindenhova csend telepszik, és mindenki ráfigyel.

-      Hölgyeim és Uraim! Elnézést kérek előre is, hogy a vadászatunk előtt feltartóztatom Önöket, de, mint bizonyára sejtik már, a nyár beköszöntével, mi is áttesszük a székhelyünket máshová. Mint mindig, idén is két helyszínt jelöltem ki, az egyik Sevilla, a másik pedig Róma. Mindenkit megkérek, hogy még a holnapi nap folyamán közölje velem, hogy melyik helyszínre óhajt menni. Most pedig… - mosolyodott el – jó vadászatot!

Jasonékkel maradtam, és természetesen az utazás volt a téma. Jason mondta, hogy mi ketten nyilván nem lehetünk együtt, ami eléggé érdekes. Vajon ennek is köze van a már elejtett mondatfoszlányokhoz, vagy csak szimplán a fiatalok legyenek még külön? Blanche úgy lépkedett mellettünk, mintha épp rosszul lenne, pedig szerintem nem ocsúdott fel a csodából, hogy külföldre mehet.

Igazság szerint, én sem. De, mindig erre vágytam, hogy utazzak, hogy felfedezzem a világot! Legszívesebben mindkét helyre elmennék! De, gondolom azt nem lehet.

-      Blanche – néztem rá barátnőmre -, mondd, hova lenne kedved inkább menni? Nekem igazán édes mindegy.

-      Nem tudom… - majd Jasonre nézett. – Te hova mennél szívesebben?

-      Blanche, én ezeken a helyeken már mind voltam, többször is. Rád bízom, Édesem. – ó, jaj ne,  elkezdenek itt nekem turbékolni…

És, tényleg.

-      Khm… Jason, csak egy kérdés. – a megszólított kissé bosszúsan hagyta abba a nos, hagyjuk… - Tehát ha te Blanche-vel mész, akkor ez azt jelenti hogy nekem szükségszerűen Paolóval kell mennem?

-      Gondolom, igen. – azzal megfogta Blanche kezét és jelzés értékűen elindult vele.

-      Amúgy én Sevillába mennék, Léa! – szólt még hátra a válla mögött.

Ott álltam egyedül az ajtóban. Na jó, menjünk vadászni, de felügyelet nélkül nem mehetek, ez a szabály. Ezt Jason is igazán tudhatná. Néha igazán, nem tudom elviselni, mert a viselkedése nem úriemberhez méltó, hanem inkább egy parasztéhoz. De, így most vajon elmehetek vadászni? Vagy Paolónak nem kéne rám figyelnie? Bár szerintem a mai után az sem érdekelné, ha meghalnék. Hogy én mennyire utálom ezeket a szerencsétlen helyzeteket! Legszívesebben elmennék egyedül, de utána nem mernék szerintem Frideric szeme elé kerülni…

-      Jöjj velem, Léa. – az eddig szinte ismeretlen hang irányába fordultam, majd meglepetten konstatáltam, hogy Eve az. Így hát megadóan bólintottam, és követtem őt a városba.

Fél órával később, amikor már túl voltunk a táplálkozás lényegi részén – én kb. nem is vadásztam, lenyűgözött Eve stílusa, ahogyan ezt az egészet kezelte -, de én még mindig ott tartottam, hogy miért is hívott magával. Biztos van ennek valami oka, meg nyilván engem jobban kedvel, mint Blanche-t – bár ezt nem volt nehéz kivívnom, mert Frideric nem nézett ki magának -, de, nem annak a típusnak tűnt, aki csak úgy elhívja magával a szimpatikus embereket vadászni.

Már a ház felé tartottunk vissza, amikor megszólalt:

-      Léa, beszélni óhajtok Önnel. Arra gondoltam, hogy velünk tarthatna Rómába. – elállt a szavam. Valamit ennyire jól vagy rosszul csináltam?

-      Köszönöm, Eve. – szólaltam meg pár másodpercnyi csönd után. – Én is Rómát terveztem választani, de ez nagyban függ Paolótól is.

-      Ugyan miért függene egy túlfűtött csődörtől? – nevetett fel. - Ha jól láttam elég függetlenül irányítja saját kis életét.

-      Valóban… - pirultam el a bókra – De, azt hittem, hogy a mentorommal kell együtt mennem.

-      Valóban így lenne helyes, de kétlem, hogy veszélyeztetne bármit is, hogy nem vele mész, és Ana Sevillába készül. Bár eléggé szánalmasnak tartom, hogy inkább a farkát védi ahelyett, hogy a mentoráltjával foglalkozna.. – meglepett Eve nyers, mégis őszinte beszéde. Vajon Paolo tényleg inkább Anával megy, akivel már ki tudja hány százszor nyaraltak együtt? – A döntés a te kezedben, de, remélem helyes utat választod. – azzal magamra hagyott.

17. fejezet

Sziasztok!

Egyrészt szeretnék köszönetet mondani, hogy ilyen nagy a történet látogatottsága! Ennek, nagyon, de nagyon örülök! Viszont nagyon hálás lennék, ha hagynátok magatok után nyomot, pipa vagy komment formájában! 
A mai egy elég hosszú rész lett, szerintem érdekes is, remélem elnyeri tetszésetek!
Kitarttást a sulihoz mindenkinek!

Puszik,
Sparkling Angel

Nevetve értünk be az egyik nagyobb szalonba, ahol a frissítőket szolgálták fel. Cesare el is feledtette velem az ajtóban látottakat egy perc alatt, és amikor kihúzta előttem a széket, hogy leüljek, úgy éreztem, ez a nap tényleg csak fantasztikus lehet.

Abban a pillanatban, hogy ez végig suhant az agyamon, megjelent a szobában Paolo és egyenesen hozzánk lépett. Szerencsére rajtunk kívül csak Eve volt a szalonban, aki láthatóan nem fordított túl nagy gondot erre. Én viszont megijedtem, Paolo pillantásában volt valami félelmetes. Cesare érdeklődve pillantott fel rá, de nem nagyon zavartatta magát.

-      Léa, velem jössz, most! – hangjában éreztem a nyomatékosítást,így azonnal felálltam, de egy kéz visszatartott. Cesare keze volt az.

-      Cesare, kérem engedjen! – suttogtam, de nem engedett.

-      Fellini, engedd a lányt. – Paolo hangja kezdett fenyegetővé válni, amire már Eve is felfigyelt.

-      Különben, mi lesz? – azonban egyáltalán nem látszott rajta még semmi feszültség.

-      Cesare, kérlek! – azzal kiszabadítottam a kezemet, és Paolo elé álltam. – Most boldog vagy? Éppen beszélgettem.

-      Velem jössz.

-      És ha Ana meglát? – akadékoskodtam.

-      Azt majd elintézem. – felelt vissza a válla mögül.

-      Végülis, csak az én nyelőcsövemet fogja kitépni. – vágtam vissza élesen. Erre megfogta a kezem, kihúzott a  szalonból és elindultunk felfelé.

A szobámig cibált. Kicsit sem értékeltem, és nem értettem ingerültsége okát. Gyorsan becsukta lakhelyem ajtaját, majd átölelt. Élveztem szorítását, forró volt, vámpír létére. Aztán ajka a nyakamhoz ért és csókolgatni kezdte, mohón. Éreztem, ahogy a testem beleremeg és, hogy engem is átjár a forróság, éreztem, ahogy az ajkaim viszonzásképpen, az ő nyakára tapadnak és viszonozzák a csókokat. Aztán, szinte villámcsapás szerűen, megszólalt bennem a vészcsengő. Mégis mi a fenét akar tőlem Paolo? És miért most? Hetekig a közelembe se jött, most meg…

Elhúzódtam, tőle, ami nem ment könnyen, így kénytelen voltam ellökni magamtól. Kérdőn nézett rám.

-      Mégis, mi a fészkes fenéket művelsz? – mire odalépett hozzám.

-      Rég láttalak.  – mormogta a fülembe.

-      Nem én tehetek róla. – feleltem közömbösen miközben két lépést hátráltam.

-      Tudod, hogy miért kerüllek.

-      Nem, nem tudom. Illetve gondolom, Ana miatt, de ez nem azt jelenti, hogy fogod magad és hetekig a közelembe se jössz, majd hirtelen berontasz a szalonba és elcibálsz, miközben én épp mással voltam.

-      Nem kéne Fellinivel beszélgetned. – úgy látszik, nem kapok ma választ kérdésemre.

-      És ugyan miért nem?

-      Jobb, ha kerülöd és kész. És rám kell hallgatnod, mert nekem köszönheted, hogy itt vagy. Fellini mindig is Blanche-t támogatta, hogy a család része legyen. – szavaival, mintha tőrt döftek volna a szívembe, nem is tudom miért, de igyekeztem a jelen pillanatban ezzel nem foglalkozni.

-      Időközben megkedvelhetett.

-      Léa, kerüld el Fellinit és kész! Ne barátkozz vele, mert csak pórul jársz!

-      Nem fogom csak azért elkerülni, mert te nem kedveled. Az utóbbi időben, nagyon is sokat segített nekem, akár vadászat közben, akár edzés során. – kihúztam magam, mintegy jelezve, hogy most nem hagyom magam. Láttam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik.

-      Nos, az utóbbi időben kissé el voltam foglalva valamivel…

-      Mármint Anával? Ezt igazán megértem, sőt jólesik, hogy hárítasz, nehogy kitépje a nyelőcsövem, de ennek örömére alig jössz közelembe, nem segítesz semmiben. Miért ne fogadjam el akkor mások segítségét? Ne haragudj, de kiszámíthatatlanabb vagy, mint az áprilisi időjárás. Most is hirtelen megjelensz, elkezdesz csókolgatni, aztán úgyis az lesz, hogy megint eltűnsz.

-      Tudod, mit? –hangja ingerültnek tűnt. – Mások örülnének, ha csak ennyit szánnék rá a drága időmből!

-      Mások nyilván igen, de a mentoráltad talán egy kicsivel több figyelmet is élvezhetne! – csattantam fel.

-      Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek! – azzal felkapott, mint egy pihét és az ágyra hajított, majd rám ugrott. Éreztem, a hogy a félelem elönti a testemet. – Akár ebben a szent minutumban megerőszakolhatnálak, utána – ahogy te szoktál fogalmazni -, kitéphetném a nyelőcsövedet, majd egy karót döfhetnék a szívedbe. Mert mondjuk, ahhoz van kedvem. Nem mondhatod meg, mit teszek! – pillantásában volt valami félelmetes, csak úgy lángolt. Kinéztem belőle, hogy tényleg megteszi. Aztán, egyik pillanatról a másikra, a tekintete megváltozott, majd eltűnt a szobámból engem félelemtől reszketve az ágyon hagyva.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem az ágyon, mennyi ideig sírhattam és remeghettem. Egyetlen tiszta gondolatom sem volt, csak foszlányok, de azok is olyan kuszák, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Így csak feküdtem az ágyamon és próbáltam értelmet keresni ebben az egészben.

Paolo viselkedése furcsa volt. Sőt, szokatlan. Igen, tudtam, hogy vehemens, hogy hirtelen haragú, de, hát olasz! De, akkor sem értem ezt az egészet… Már az ablakban is olyan furán nézett, aztán ahogy elrángatott a szalonból, ráadásul Eve szeme előtt! És amikor Cesaréval farkasszemet néztek egymással… mintha megállt volna a levegő a szalonban. Azt kérte tőlem, hogy tartsam távol magam tőle, mert Blanche pártját fogja. 

De, ezzel tulajdonképpen nem mondott újat, ezt azóta tudom, mióta idekerültünk. Arra viszont nem gondoltam, hogy már régebb óta figyelhettek minket. Vajon miért minket választottak ki? Hisz annyian vannak még Lyonban… Vajon Blanche tudja?

Mégis… az utóbbi időben nagyon sokszor Cesaréval voltam, hol sétáltunk, hol velem edzett, de volt, hogy a könyvtárban is leszólított, pedig ahogy egyre jobban kezdtem kiismerni magam a ház lakóinak szokásai közt, a könyvtár Cesare és Machiavelli számára szent hely volt, ahol tilos volt megszólalni. Sokat beszélgettünk, és most, ahogy így belegondolok, el kellett ismernem, hogy már koránt sem éreztem azt a heves gyűlöletet iránta, mint régen. Sőt, kifejezetten megkedveltem. Intelligens volt, mégsem kérkedett vele, szinte észrevétlenül ontotta magából a tudást. És szellemes volt, pedig nem gondoltam volna sosem, hogy egy férfi egyszerre tud mindkettő lenni. Nem tudom, hogy ő megkedvelt-e engem egyáltalán. Nem felejtettem, amikor csak úgy hirtelen otthagyott. Valahogy úgy éreztem, valamit nem mond el, ami sokat segítene abban, hogy jobban kiismerjem…

Hirtelen bevillant valami, valami, amit mindig Chloé mondott, de én sose figyeltem rá, mert másképp gondolkodtunk férfiakról, szerelemről, házasságról. De, egy dolgot mindig nagyon hangsúlyozott: akkor csinálod jól, ha féltékenyek rád. Lehetséges lenne, hogy Paolo féltékeny Cesarére? Felnevettem a képtelen ötletemen. Cesare egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy udvarló. Mondjuk, ez Paolóról sem mondható el, még ha nyilván Anával ők évszázadok óta ismerik egymást, de akkor is.

A függönyön keresztül a naplemente fényei szűrődtek be a szobámba, egészen a lábamig. Felkeltem és az ablakhoz léptem, majd elhúzva a függönyt gyönyörködtem a naplementében, mintha még sosem láttam volna. De, mielőtt elmerülhettem volna benne, észrevettem Cesarét, ahogy a kertben járkál, fel- s alá. Egyedül. Lehet, hogy ő is éppen gondolkozik a ma történteken, bár erősen kétlem, hogy rá ekkora hatással lettek volna a nap eseményei.

Az egyik pillanatban felnézett, egyenesen az ablakom felé, és elkaptam a pillantását. Nem volt benne se düh, se izgatottság; nyugalom áradt belőle, de olyan erővel még onnan lentről is, hogy először éreztem úgy, hogy nem fogok sírva fakadni a következő fél órában. Hálás voltam ezért, nagyon.

-      Léa! – nevem hallatán úgy összerezzentem, hogy elszállt a pár másodperccel előtte megszerzett nyugalmam. Az ajtóban Blanche állt, és láthatóan nem festhettem valami jól, mert elképedt. – Szedd össze magad, le kell jönnöd! Gyűlés lesz! – azzal kirobogott a szobámból.

Visszafordultam az ablakhoz, de, akit kerestem már nem volt ott. Így nagy nehezen fogtam magam és leültem a tükör elé rendbe szedni magam.