Először is hálás köszönet azért, amiért átléptük a 4000-es látogatottságot! Nagyon köszönöm nektek! Remélem, lassacskán nyomot is hagytok nálam, akár pipa, akár komment formájában, hiszen ez nekem is nagyon fontos visszajelzés! Szóval nagy örömet szereznétek nekem, ha ennél a résznél már kifejeznétek a véleményeteket!
További szép hosszú hétvégét!
Sparkling Angel
Lyon egyre gyönyörűbb lett, ahogy
tavaszodott. A virágok illatai, az enyhébb éjszakák úgy hatottak ránk
Blanche-vel, mint még soha semmi. Égetőbb, élénkebb, vérpezsdítőbb volt minden.
Órákat töltöttünk a kertben sétálva, beszélve ruhákról, etikettről, férfiakról,
faggattuk egymást előző életünkről. Gyakran Cybele is csatlakozott hozzánk és
mesélt egy messzi, teljesen más világról, egy kicsi népről, aki az oroszok
karmai közt élnek: az észtekről. Szórakoztatott minket a történelmükről,
szokásaikról, és igencsak meglepődött, amikor egy-egy hagyományhoz hozzá tudtam
szólni, a norvég gyökereimnek köszönhetően. Ha jobban belegondolok, Apám
egyedül ezt utálta édesanyámban: hogy norvég. Míg Anyám szinte belebetegedett
abba, hogy Lyonban kell élnie élete végéig. Azonban, elvileg szeretik,
szerették egymást…
Cybele által sokat megtudtam
erről a messzi északi tájról. Mindig is fel akartam keresni, látni milyen a
hófödte táj egy egész évszakon át, a sarki fény, szarvasokat, meg a fjordokat.
Ezeket mind csak képről ismerhettem eddig, de Cybele mondta, hogy úgy 50 éve
már jártak arra Philippe-pel. Talán akkor egyszer még én eljutok oda. Azt
tudom, hogy van egy házunk fenn a fjordoknál, Älvin közelében, mint egy anyai
örökség címén. Chloé nem kérte a hozományába, emlékszem, fel volt háborodva,
hogy ő mit kezdene azzal a villával, soha sem fog északra menni. Én meg örömmel
fogadtam ezt a örökségemként. A ház kulcsa nálam
van, elhoztam még, amikor eljöttem. A helyiek, akik a házra vigyáznak, ez alapján a kulcs alapján fognak
felismerni minket, legalábbis Anyám szerint. Bár, azt is hozzátette, hogy úgyis
a mienk a legnagyobb villa a környéken, csak megtalálom, ha egyszer arra
tévednék.
A ma estém kivételesen nem a
lányokkal való trécselésből állt, mert Jason elvitte Blanche-t egy romantikus
vadászatra. Már amennyire, lehet ez romantikus… Így kivételesen nemcsak
délelőtt tudtam lemenni edzeni, hanem az estémet is ennek szentelhettem. Valami
előnye legyen annak, ha én még pártában vagyok. Haha.
Kifejezetten megszerettem az
önsanyargatásnak eme formáját. Már eljutottam arra a pontra, hogy kezdtem
élvezni is, ami lévén, hogy rólam van szó, aki nem nagyon sportolt világéletében,
elég nagy szó. Ellenben, egész jó móka, hogy csapzott a hajam, és, hogy nem
figyel senki sem, csak néha Karolina jön be szemmel tartani engem, meg amikor a Paolóval közös edzéseink vannak,
bár mostanában inkább múlt időben lehetne róluk beszélni…
Épp indultam hátra a kardok felé
– igen, tudom, egyedül
elég komikusnak tűnik kardozást gyakorolni, de vívni legalább tanultam -,
amikor a terem végében megláttam Cesarét. Egy egyszerű vászoning volt rajta,
láthatóan ő is gyakorolni szeretett volna. Ledermedtem. Az az ing annyira lazán állt rajta, olyan volt, mint egy
parasztlegény, ami egyáltalán nem illett volna hozzá, és mégis, olyan
gyönyörűen nézett ki benne, hogy bármelyik festménybe elmehetne… Ezzel szemben,
nem tudom, hogy honnan jutott ez
eszembe. Inkább egy szó nélkül folytattam utam az eszköz raktárba, de
hallottam, ahogy ő is elindul és követ engem. Kivettem egy kardot és
hátranéztem rá. Miért ne lehetne közösen edzeni? Legalább tanulhatnék tőle.
Némán is megértette mire gondolok, mert bólintott. És felvettük az alapállást…
[…]
Az elmúlt egy órában amennyiszer
lehetett, annyiszor el is lettem verve. Túl sokat nem ért a régi vívó tudásom,
és most, hogy már vagy körülbelül huszadjára érezhetem a hűvös padló
közelségét, úgy döntöttem fel sem kelek innen egy darabig, úgyhogy hátradőltem
és kimerülve bámultam a plafont. Vajon valaha én képes leszek ilyenre? Így
vívni és küzdeni? Mondjuk az elmúlt két-három hónapban fenekestül felfordult az
életem, amire nem is számíthattam, szóval talán ez is menni fog.
Cesare ült le mellém, és elkezdte
összecsomózni az ingjét, amit még én szakítottam szét.
- Sajnálom.
– törtem meg végül a csendet.
- Mégis,
mit?
- Hogy
szétszaggattam az inged.
- Egy
nagyon szép vágás eredménye pedig, Madmoiselle Léa.
- Köszönöm,
Cesare. Lehetne egy kérdésem? – szólaltam meg pár pillanatnyi szünet után.
Majd, bólintását látva, folytattam. – Maga hol tanult meg így kardozni? Már…
már azelőtt is tudott, hogy vámpír lett, vagy esetleg csak utána tanult meg? –
hangom halk volt, féltem, hogy rosszat kérdezek esetleg. Érdeklődve figyeltem
arcát, de semmilyen érzelmet nem tükrözött.
- Ahonnan
én jövök, ott elvárás volt, hogy egy fiatal férfi jártas legyen ilyenekben.
Firenzéből származom, és, az én időmben ez volt Európa egyik központja.
Prominens családok uralták, főleg a Mediciek, akikkel az én családom mindig is
hadban állt – persze, csak képletesen. A város ragyogott, megtestesítette a
reneszánsz életet és lakói annak életérzését. Az előkelő családoknak
kötelezettségei voltak, illetve elvárások is. Az egyik ilyen volt, hogy egy
magára adó előkelő és fiatal úriember tudjon jól bánni a karddal. – mosolyodott
el. – Az akkori világ teljesen más volt. Sok volt a kisebb-nagyobb háború, a
prominensek versenyeztek azért, hogy közülük kerüljön ki a következő pápa
rengeteg hedonista ünnepséget tartottak, sok borral, tánccal és szebbnél szebb
fiatal nőkkel… – hirtelen elhallgatott és rám pillantott. Úgy éreztem vizslat,
tekintete szinte égetett. Majd felállt és eltűnt a szemem elől…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése