9. rész

Sziasztok!

Ne haragudjatok a késésért, Raquel sajnos elhavazódott a munkakezdésben, így engem kért meg, hogy tegyem fel a legújabb részt,amibl megtudhatjátok,mi történt Blanche-vel.

Jó olvasást kívánok hozzá,nekem nagyon tetszett! :)

Puszi:

Sparkling Angel

U.i.: élvezzétek a napsütést :)

A sötétben ültem, könnyeim folytak le az arcomon. Nem messze mellőlem egércincogást hallottam, bár az is lehet, hogy patkány volt. Felhúztam a térdeimet, fejemet rájuk hajtottam, s becsuktam a szememet.

Tudtam, hogy hibát követtem el, s azt is, hogy megérdemlem a büntetést. Azonban szomjam lassan elviselhetetlenné vált, mardosta a torkomat, már maga a nyelés is fájdalmat okozott. A fejem fájt, lassan kezdtem elveszíteni az időérzékemet, gondolataim zavarossá váltak. Ha nem engednek ki innen nagyon gyorsan, akkor éhen halok.

Egyáltalán lehetséges ez? Hogy egy vámpír éhen haljon? Nem tudtam a választ, s jelenleg nem volt több erőm ezen gondolkodni.

Nem tudom mennyi idő telt el - nekem hónapoknak tűnt - mire végre kinyílt az ajtó, legnagyobb riadalmamra azonban Friderick lépett be rajta, Jason és Fellini kíséretében. Jason és Friderick szúrósan méregettek, mintha valami elrontott kísérlet lennék, ellenben Cesare egy kedves mosollyal üdvözölt, amiért nem lehettem elég hálás.

- Nos, Mademoiselle - kezdett bele Friderick, figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy a szokásos kedves modora most semmis volt, hangja kemény volt s rideg - remélem egy életre megtanulta a leckét. Nincs olyan helyzetben, hogy elveszítse az önuralmát, semmilyen helyzetben. Elvett egy életet, ezzel a tudattal kell tovább élnie az életét.

Komolyan, sőt ünnepélyesen pillantott le összegömbölyödött alakomra. Nem válaszoltam, nem igazán tudtam, mi lehetne erre a rendes felelet, ráadásul még erőm sem volt hozzá. Ezt Friderick is konstatálhatta, ugyanis a háta mögé nyúlt, s egy nagy zsákot dobott le elém. Azonnal megcsapott a vér szaga, de nem mertem érte mozdulni, hisz éreztem az éles pillantásokat rám vetülni.

- Na, máris tanultunk egy kis önuralmat - bólintott Friderick elégedetten - Nos, uraim, hagyjuk Madmoiselle Blanche-ot étkezni. Kérem hölgyem, utána jöjjön fel a küzdőterembe, Jason tanítani fog magának pár dolgot.

Azzal, hogy ennyire közel voltam a táplálékhoz csak még inkább kaparta a torkomat, így nem szólaltam meg, csupán fejemmel intettem, megértettem és ott leszek. Mindhárman kivonultak, utoljára Jasonnel, aki még mintha egy félig aggodalmas, félig lenéző pillantást küldött felém. Ez a szívembe mart.

Miközben kiszívtam a számomra elejtett szarvas vérét - aminek gusztustalan íze volt, mint régebben megtudtam azért, mert növényevő - közben Jasonön gondolkodtam. Minél több erőt merítettem, annál dühösebb lettem rá. Friderick, Eve, sőt még Léa lenézését is el tudtam viselni, de Jason... Hisz ő sem volt az önuralom bajnoka, milyen alapon néz le ő engem?

Aztán Friderick szavain kezdtem el gondolkozni. Valóban elvettem egy életet, s eddig nem is éreztem lelkiismeret furdalást. Emberi énem azt sugalta ez így nem helyes, valami érzelmet ennek felszínre kéne hoznia, de semmit nem éreztem ezzel kapcsolatban. Tudtam, rossz ember volt, hallottam, ahogy illegális dolgokat akart tenni. Eggyel kevesebb bűnöző Lyon utcáin.

Eszembe jutott egy régi emlék. Kissé elhomályosult az idő múlásával, de még mindig emlékszem, ahogy Anyám ott ült az öcsém mellett, s ápolta. Gyönyörű arcán folytak le a könnyek, nem értettem mi történik, de azt tudtam, hogy nagy baj van. Pár nap múlva meghalt, ami Anyát nagyon megviselte. Akkor sem éreztem semmit, pedig a testvérem volt. Apa akkor azt mondta, hogy még kicsi vagyok, nem értem meg a halál igazi természetét, de most. Most, már nem voltam kicsi...

Át akartam öltözni, hisz a most viselt ruháim piszkosak és szakadtak voltak, de Friderick azt mondta, hogy azonnal menjek fel, ha végeztem, így ezt tettem. Szerencsére nem találkoztam senkivel, nem akartam, hogy így lásson bárki is, legfőképpen Eve ne. Tőle aztán kaptam volna pár szúrós megjegyzést.

Mikor benyitottam a terembe, meglepetésemre Jason nem volt egyedül. Anamaríával beszélgetett éppen elmélyülten, amíg belépésem meg nem zavarta őket. Ana szemöldök felvonva vizsgálgatott, hisz az ő tökéletes külsejéhez képest én úgy néztem ki, mint egy szakadt koldus.

- Na, jó, nem érdekel mit mondott Friderick, most elviszem és felöltöztetem - közölte Ana ellentmondást nem tűrően, mire ugyan Jason nyitotta a száját - gondolom ellenkezni akart, azonban Ana csupán egy pillantásával elnémította. Kézen fogott és az ő lakrésze felé vettük az irányt.

- Hogy tudod így megfélemlíteni Jasont? - csúszott ki a számon, hisz látszólag a fekete vámpírnak sokkalta nagyobb testi ereje volt, mint a karcsú Anának. Mégis úgy viselkedett vele, mintha félne tőle.

- Sokkal idősebb vagyok nála, így erősebb is - felelte félvállról - Meg, hát mi valami féle struktúra szerint működünk. Tudod, van Friderick, aki ősi, így mindent ő irányít. Aztán van Karolina, Eve és én. Köztünk azért van pár év, de nagyjából ugyanott helyezkedünk el a ranglétrán. Aztán van Niccoló és Cesare, ők a tudós elmék, rögtön Friderick után jönnek. Utána sorban Paolo, Jason és végül Phillippe. Cybele a legfiatalabb így elvileg ő van a piramis legalján.

- És mi? - kérdeztem összezavarodva.

- Ó édesem, ti még nem vagytok a piramis részei, azt ki kell érdemelni.

A válasz nem nyugtatott meg különösebben, de nem volt időm tovább kérdezősködni, mert ebben a pillanatban megérkezett egy ruhával, így öltözködnöm kellett. Ana sürgetett, nekem úgy jött le, hogy Friderick még mindig rajtam tartja a szemét, s nem örülne, ha rájönne, nem ott vagyok, ahol ő tudja.

Mikor visszamentünk és elkezdtük a kiképzést, Jason nagyon durva volt velem, kétszer is majdnem elsírtam magam. Ana volt kettőnk között a villámhárító, aki szerint az ilyen előfordul, s csupán a tapasztalatlanságom okán fordulhatott elő. Nos, a többiek nem így látták. Mindenesettre jól esett, hogy ő mellettem áll, mégha nem is volt a világ legbarátságosabb embere.

Már éjfélt ütött az óra, végletekig kimerültem, fájt mindenem és még az extra gyors gyógyulásom mellett is maradtak sérülések főleg a hasamon és a vállamon. Alig bírtam mozogni.

- Kelj fel, Blanche - utasított Jason katonás modorban. Ez volt az a pont, amikor kijött belőlem a düh.

- Ez is a büntetésem része? - csattantam fel - Hogy halálra vertek?

- Egy vámpírt nem lehet halálra verni - még csak arra se vette a fáradtságot, hogy hátra nézzen - csupán a tűrőképességedet nyújtom, hogy jobban tudj uralkodni magadon. Minél tovább bírod, annál később veszted el az önuralmad.

Hát úgy tűnt ebben nem vagyok jó. Ismét éreztem, ahogy az érzékeim átveszik az irányítást fölöttem, fogaim kivillantak, behajlítottam a lábamat, fejemet előretoltam, olyan voltam, mint egy állat, egy nagyon veszélyes állat.

- Blanche - Jason mélyen a szemembe nézett, még pislogni sem pislogott - Önuralom.

Mordultam egyet, de éreztem, ahogy az adrenalin lassan elpárolog belőlem, a szívverésem lassult, a fogaim visszahúzódtak. Jason segített lehiggadni!

- Nagyon jó - mosolygott rám, napok óta most először szívből. Odalépett hozzám, jobb kezét beletúrta a hajamba. Ismét felgyorsult a légzésem, de most éppen nem a düh miatt - Mikor úgy érzed elveszted a fejed, próbálj valami emberi érzést előhozni magadból. Örömöt, szeretet, bármit, ami nem állatias. Gondolj valami emlékre, ami visszahoz.

- Mégis milyen emlékre? - kérdeztem rekedten, és ebben a pillanatban nagyon örültem, hogy Ana nincs már velünk egy légtérben.

- Oh, ha magadtól nincs ilyen, én tudok neked gyártani ilyen emléket - suttogta bele a fülembe, majd éreztem, ahogy lábra állít, s a falhoz nyom. Szinte mozdulni sem bírtam, karjaim, lábaim min d fogságba estek az Ő nagy férfias teste miatt.

Ismét lehajolt és megcsókolt. Azonban ez nem olyan csók volt, mint a múltkori. Ez követelőző volt, szenvedélyes, majdhogynem fájdalmas. Érzetem, ahogy Jason keze közben bebarangolja a testemet, s bár az illem azt kívánta, hogy ez ellen hevesen tiltakozzak, mégsem tettem. Annyira jó érzés volt, felébresztett bennem valamit, a hasamba egy kellemes, meleg érzés kezdett el kialakulni, s azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat.

- Khm - hallottunk meg egy hangot, mire szétrebbentünk. Ajkam kissé megdagadt a heves csóktól, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Az ajtóban ugyanis Friderick állt, s egyáltalán nem tűnt boldognak attól, amit látott.