Nem akarom húzni az időt, szóval csak annyit mondok: remélem tetszeni fog a rész!
Ölel titeket:
Raquel
Csupán ültem a tükör előtt és bámultam a tükörképemet. Megtörtént. Az első csókom. Az amiről minden gyermek álmodik, amire egész eddig vártam. Jason valóban megtette.
Körülbelül egy óra telhetett el a vacsora óta, én pedig azóta próbáltam összeszedni magam. A rengeteg újonnan szerzet tapasztalat, képesség és élmény, már alapvetően összezavarta az érzéseimet, az pedig ami az imént történt Jason és közöttem... nos, mondjuk úgy hogy nem sokat segített abban, hogy rendezzem a gondolataimat.
Annyira összezavart a viselkedése. Igaz a legtöbb esetben rendkívül kedves és megértő volt velem, de egy másodperc alatt képes volt rideg és távolság tartó maszkot felvenni és úgy kezelni, mintha csupáncsak sár volnék a cipője talpán, majd ezek után ismét visszavált törődővé. Most értsd meg ha tudod!
Megráztam a fejemet. Azt hiszem, hogy Jason viselkedésének a kulcsát nem ma fogom megtalálni és egyébként is! Mi van Léával? Nem láttam azóta, hogy Anamaría kiráncigálta. Óvatosan álltam fel, Jason csókja után ugyanis az volt a tapasztalatom, hogy a végtagjaim furcsán viselkedtek, olyan volt mintha kocsonyából lennének, a gyomromról nem is beszélve, ami mintha bukfenceket hányt volna. Szerencsére azonban ezek a furcsa tünetek elmúltak, s ismét biztosan álltam a lábamon.
Mikor beléptem Léa szobájába éppen az ágyon ült, s úgy tűnt vizsgálgatja magát. Gondolom Ana jó pár sérülést okozott neki, azonban ezek már nem látszottak, hisz rendkívül gyorsan gyógyultunk. Ez egy olyan képesség volt, amit valamely csoda folytán nem kellett megtanulni irányítani, hanem magától működött, így legalább ezzel nem kellett annyit foglalkozni. Persze így is maradt elég dolgunk.
Egy rövid és főleg udvariasságra épülő csevejt folytattunk, miközben nekem eszembe jutott valami. Tele voltam energiával, eddig fel nem fedezett kaland vágy járta át a testem, szinte fizikai fájdalomként éltem most át azt, hogy a négy fal közé vagyok szorítva. Úgy éreztem,most képes lennék keresztültörni a falon csak hogy történjen valami, olyasmi ami még soha nem fordult elő velem.
- Szökjünk ki - szinte felkiáltottam magamat is meglepve hevességemmel. Léa egy másodpercig gondolkozott, majd cinkos vigyorra húzta a száját.
- Miért is ne? - emelte fel a szemöldökét, mire felkuncogtam. Összeesküvők módjára halkan osontam vissza a szobámba, hogy éjszakai túránkhoz valami kissé kényelmesebb öltözéket kerítsek magamnak.
Mikor mindketten megvoltunk ezzel Léa szobája előtt találkoztunk. Mindkettőnkön hosszú, fekete köpeny volt, melynek csuklyáját a fejünkre húztuk, így szinte észrevétlenül tudtunk elrejtőzni a sötétségben. Persze, csupáncsak az emberek elől tudtunk ilyen módon eltűnni, ezért amíg ki nem értünk a házból, szívem a torkomba dobogott. Én mentem elől, minden sarokon körülpillantva, tenyerem izzadt, s egyre nagyobb gombóc képződött a torkomban minél tovább haladtunk. Soha nem jártam még tilosban, hisz anno a munkámba került volna egy kihágás, most pedig... Hát, ha valaki látta már Fridericket, akkor tudja, nem igazán szeretné az ember... illetve vámpír, hogy egy félelmetes, ősi vámpírt haragudjon rá.
Sikerült elérnünk észrevétlenül a bejárati ajtót, melyet remegő kézzel nyitottam ki. Ágyú dörrenés szerű ricsajnak éreztem, mikor a zsalu megnyikordult. Természetesen mindketten azonnal mozdulatlanná dermedtünk, ezzel szemben a ház csendes és nyugodt maradt, közeledő mozgásnak nyoma sem volt.
Sikítani tudtam volna örömömben, mikor már a hosszú felhajtón sétáltunk, melynek fehér apró kövei szinte világítottak a hold fényben. Előre szaladtam, miközben kezeimet a fejem felé emeltem és szinte tánc mozdulatokkal haladtam tovább. Kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam, ahogy Léa halkan kuncog rajtam, de most az sem igazán érdekelt ha kinevet. Olyan boldog és szabad voltam, amilyen talán még sohasem.
- Megkérdezhetem, mi ez a nagy öröm? - kérdezte még mindig mosolyogva Léa, mikor kissé megszaporázta a lépteit, hogy utolérjen - Persze, nem kell elmondanod, ha nem akarod - szabadkozott rögtön, mikor meglátta elvörösödő arcomat.
Hirtelen nem tudtam, hogy merjek-e bármit is mondani. Nem ismertem még olyan jól Léát, hogy tudjam, mit gondolna erről az egészről. Polgár lány volt így biztosan szigorú erkölcsökre nevelték, ezzel szemben nem nézett ki úgy, mint aki elítélne. Végül lángoló arccal bevallottam.
- Jason ma megcsókolt - olyan halkan ejtettem ki a szavakat, hogyha Léának még mindig emberi hallása volna, akkor biztos, hogy nem értette volna meg. Félősen szempilláim alól kilesve pillantottam rá, de arcán csak egy hatalmas mosolyt láttam.
- Gratulálok Blanche! Jason nagyon fess - nem tette hozzá, hogy úriember, mert hát... Jason még a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető úriembernek.
Lassanként beértünk a városba, ami teljesen kihalt volt, mire a szememet forgattam. Erre számíthattam volna, nyilván ne lesz tolongás hétfő éjszaka, de ettől még kis csalódást éreztem. Lassan sétáltunk, mikor elhaladtunk egy sikátor mellett, ahol két férfi vitatkozott a sötétségbe burkolózva. A hallásomra koncentráltam, s kiszűrtem néhány olyan mondatot, ami biztosított arról, hogy nem jó emberek. Összenéztünk Léával, mindketten tudtuk a forgató könyvet. Hirtelen a falnak dőltem s lerogytam a sárba. Hallottam Léa segély kiáltásait, de hallásomat egyre inkább lenyomták vadállatias ösztöneim.
Éreztem a szaglásommal, ahogy a vér szag közelebb jön. Már innen is meg tudtam állapítani, hogy nem étkezik egészségesen, elsatnyult vérének illata nem volt olyan ín csiklandozó, mint amilyen egy egészséges emberé lett volna. Ez azonban ebben a pillanatban nem számított. Hirtelen mozdulattal felpattantam és megharaptam a hozzám közelebb álló torkát.
Fogaim úgy hatoltak át vékony bőrén, mint kés a vajon. Nem törődtem azzal, amit Jason mondott a vadászásról, mélyen beleharaptam a húsába, halálos sérülést okozva ezzel. Mikor a frissen kicsorduló vére a számba került szinte extázisba estem.
Vadállatias morgás szaladt ki a számon, hagytam hogy az éltető lé lefolyjon a torkomon. Kissé ingerült lettem, mikor a vére lassan kiapadt, szívverését szinte nem is éreztem.
- Blanche, azonnal hagyd abba! - hallottam egy idegesítő hangot, de kizártam. Mégis ki merészel megzavarni engem táplálkozás közben? - Blanche!
Egy apró kéz lökött el, amitől a falnak csapódtam. Feldühödtem morogtam egyet, majd szinte támadó pozíciót vettem fel, mikor lassan kezdett derengeni, hogy ki is az, aki megtámadott.
- Léa... - sziszegtem, mire csak egy dühös és csattanós választ kaptam. Mielőtt komolyabban elkezdhettünk volna veszekedni, halk léptek zaja ütötte meg a fejünket, mire mindketten oldalra kaptuk a fejünket. Az nem lehet, hogy lebuktunk nem igaz?
- Hölgyeim! - hallottam meg egy ismerős hangot. Friderick...
A félelem, amit az ősi vámpír keltett bennem, minden mást kisöpört a fejemből. Lassan odaballagott áldozatomhoz és megvizsgálta, bár mindannyian tudtuk, hogy meghalt, vagy legalábbis hamarosan meg fog. Halk és csalódott sóhajtást hallottam, majd rajtunk végigsöprő pillantásából rögtön tudtam, nagyon nagy bajban vagyunk. Szótlanul indult el haza és mi ketten némán és rettegve követtük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése