Sziasztok!
Itt is lenne a hetedik rész, remélem tetszeni fog, lassan de biztosan kezdenek felpörögni az események :) Pipálásért, kommentért, hálásak vagyunk!
Öleléés
Raquel
Ez a vámpír lét sokkal több macerával járt, mint amit gondoltam. Meg kellett tanulnunk lassan mozogni, figyelnünk kellett a pislogásra, arra, hogy ne üljünk túl mereven, arról nem is beszélve, ami újdonság volt számunkra: gondolok itt a nagy fizikai erőre a bűvölésre és a többi vámpír specialitásra.
Minden nap tartottak nekünk edzést, volt amit együtt, volt amit külön gyakorultunk. Mivel nagyon más személyiségek voltunk, arról nem is beszélve, hogy emberként mennyire különböző körülmények között éltünk, teljesen másban voltunk jók. Jason és Paolo próbált minket fejleszteni, de ehhez néha Friderick is csatlakozott, ma pedig Niccoló nézett be, hogy megfigyelje mennyit fejlődtünk mostanában.
A terem sarkában Paolo magyarázott valamit Léának, mi pedig a terem közepén kialakított részen álltunk, egymással szemben, hogy önvédelmet gyakoroljak. Igen, önvédelmet. Persze az itt lakó vámpírok nem az emberektől tartottak, hanem azoktól az esetleg idetévedő vad társaiktól, akik - mint mondták -, ha gyengeséget észlelnek rögtön a szívünkbe szúrnak egy karót.
Mikor ezt magyarázták tudtam meg, hogy van egy elég konzervatív gyülekezett szerűség, akik direkt az ilyen egyedeket keresik - mármint, akik nem tudják megvédeni magukat - ugyanis az a meggyőződésük, hogy csak annak van joga életben maradni, akik erősek.
Jason mélyen a szemembe nézett, azonban már kezdtem megismerni. A szeme sarkában hirtelen összhúzódott egy kis izom, ami egyértelmű jele volt annak, hogy támadni fog. Kitértem ütése elől, lekuporodtam, majd egy határozott rúgást kapott a térdhajlatába, amitől elvesztette az egyensúlyát, mire a következő találatom a tarkójára ment. Kidőlt, el is vesztette az eszméletét, de tudtam, hogy fél óra múlva kutya baja sem lesz.
- Nagyon jó, Blanche - tapsolt Niccoló - Ahogy látom, Önnek remekül megy az önvédelem. A harcos amazon - hajtott ünnepélyesen fejet.
- Ha látná, milyen jól megy neki az idézés - jegyezte meg Léa, miközben felénk tartott.
Elpirultam. Soha nem kaptam dícséretet, így ez a szituáció, mint sok más is, újdonságként hatott és nem tudtam mit kezdeni vele.
- Nos, azt hiszem, tekintve, hogy kiütötte a mesterét - mosolygott barátságosan Niccoló - kényszer pihenőre kell ítélnem. Nem sokára találkozunk.
Nem volt ellenemre ez az ötlet. Visszatértem a szobámba, azonban hamarosan szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Soha nem volt szabad időm. Ha esetleg, néhanapján úgy végeztem a házimunkával, hogy maradt valamennyi idő a lefekvésig, akkor mindig a konyhán segítettem be. Azonban ebben a házban, valami rejtélyes okból kifolyólag mindig makulátlan rend és tisztaság volt, az étrendünket figyelmbe véve pedig nem meglepő módon nem volt konyha. Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem megnézem mit csinál Léa.
Mielőtt azonban az ajtóhoz érhettem volna kopogtattak. Próbáltam határozottan válaszolni - ahogy Ana tanította - de ezt még gyakorolnom kellett volna. Hangom inkább a macskanyávogáshoz hasonlított. Az ajtó kinyílt és Jason jelent meg benne.
- Szépen elintéztél - bár megpróbált szemrehányóan beszélni, inkább büszkeség sütött a hangjából.
- Sajnálom - jött rögtön a reflex, azonban ő csak a fejét rázta.
- Mégis mit sajnálsz, Blanche? Ez volt a feladatod. Na, de nem is ezért vagyok itt. Friderick megkért, hogy szóljak róla, hogy mikor lesz az avató vacsora.
- A micsoda? - kérdeztem vissza összezavarodva és megrettenve. Egy hivatalos vacsora? Soha nem vettem részt ilyenen, nem tudom hogy illik viselkedni, ha a közelében is voltam hasonló eseménynek, szigorúan külső szemlélő voltam.
- Az avató vacsora. Nyugodj meg, csak a család lesz itt - nem lett jobb. Ez azt jelentette, hogy Eve is megjelenik. Most már a hányinger kerülgetett.
Hirtelen egy érintést éreztem a csuklómat. Meglepve kaptam fel a fejemet, emiatt az indiszkrét megnyilvánulásra. Jason szemében egy pillanatra zavaradottságot véltem felfedezni, majd elkapta a kezét.
- Csak legyél kész - vágta oda hozzám durván, s egy szempillantás múlva már csak hűlt helyét véltem felfedezni. Szemeim megteltek könnyel.
Mégis mi volt ez?
---
A vacsoráig hátralévő idő hihetetlen gyorsasággal telet el. Olyan volt mintha két másodperc telt volna el, s máris a bál napjára ébredtem. A hatalmas gombóc a torkomban még mindig nem oldódott fel, azonban mostmár egy kis izgalom is vegyült a kétségbeesésembe. Léa segített nekem megtanulni, mik az alapvető tudnivalók az ilyen eseményeken, Friderick pedig elvitt egy varrónőhöz, aki elkészítette nekem az első személyre szabott estélyi ruhámat, egy hófehér kreálmányt, ami gyönyörű kontrasztot alkotott kávébarna bőrömmel.
Szinte az egész napom készülődéssel ment el. Nem akartam ismét Ana segítségét kérni, hisz már így is túl sok idejét és energiáját raboltam el, így egyedül kellett boldogulnom, nyilván sokkal lassabban. Végül azonban csak elakadtam, a fűzőmmel sehogysem boldogultam.
Hirtelen kopogtatás szakította félbe szótlan szenvedésem. Elpirultam, már a gondolatra is, hogy valamelyik férfi a házban így megláthat, tehát feltettem a puhatolózó kérdést:
- Ki az?
Kintről egy ideig nem jött válasz, mintha a kint álldogáló vacilálna, hogy válaszoljon-e. A kíváncsiságom végül felülkerekedett szégyenlőségemen, s kinyitottam az ajtót.
Jason állt ott. Azóta, hogy olyan durván viselkedett velem, került, és ezt nem csak én vettem észre. Lehet Friderick szólt rá, hisz mégiscsak ő volt a felügyelőm vagy mim, amit szemfülesen áthárított az utóbbi időben Anara. Kedveltem a spanyol lányt, temperamentumosságával, szeszélyességével együtt is, azonban nem bíztam benne, sőt, ha teljesen őszinte akartam lenni, csupáncsak Jason és Léa érte el, hogy valóban a barátomnak gondoljam őket. Illetve az előbbiben már nem voltam olyan biztos.
- Segítsek? - kérdezte meg végül, kissé talán száraz torokkal, amit nem tudtam hovatenni. Félreléptem a bejáratból, jelezve bejöhet, majd a tükör elé álltam, félrehúztam a hajamat, hogy szabaddá tegyem neki a felületet.
Megállt a lélegzetem, mikor megéreztem ujjait a hátamon. Bőröm libabőrös lett, s valami rejtélyes oknál fogva felforrósodott. Hirtelen a szoba rendkívül kicsinek és melegnek hatott, arcomon vörös foltok jelentek meg. A tükrön át figyeltem Jason arcát, amin furcsa arckifejezés jelent meg. Megragadta a derekamat, maga felé fordított, egyik kezével a hátamat támasztotta meg, másikkal a hajamba túrt.
- Talán zavarok? - a mély férfihangra szétrebbentünk, mindkettőnk szeme a szoba másik végébe villant, mikor is tudatosult bennünk, hogy nem vagyunk egyedül. Friderick lépett be, tekintete köztünk cikázott, mintha egy rendkívül gyors teniszmérkőzést követne figyelemmel. - Azt hiszem Jason, ideje menned.
A megszólított csupáncsak bólintott, majd pillantást sem vetve rám hagyta el a szobát. A szégyen több hullamban vett rajtam erőt, nem bírtam Friderick szemébe nézni. Most nyilvánvalóan, holmi könnyen megkapható nőcskének gondol, s ezért nem is kárhoztathatom.
- Remélem készen áll - szólalt meg végül, hangjában nem volt semmi szokatlan, ugyanolyan volt, mint mindig - Ez az Ön nagy pillanata.
Felpillantottam, így láthattam, ahogy kezét illedelmesen felém tartja, arcán kedves mosoly játszott. Magamra erőltettem én is valami hasonlót, majd elfogadtam gesztusát. Léa már várt minket, gyönyörű volt, mint mindig. Irigyeltem vörös haját és hófehér bőrét, hisz különleges volt, míg az én kinézetem teljesen átlagos.
Szótlanul mentünk át a hatalmas ház másik részébe, ahol a nagyszalon állt. Benntről halk duruzsolás és fényár szűrődött át. Szívem megint háromszoros tempóban kezdett el zakatolni, a tenyerem pedig nedves lett. Már attól levert a hideg veríték, ha csak arra gondoltam, hogy nekem be kell oda mennem és mindenki engem fog bámulni. Friderick elnézést kért, majd bement az ajtón. Hallottuk köszöntőbeszédét, amiből szinte semmit nem hallottam, fülemben csak a szívverésem visszhangzott. Mintha a nevemet hallottam volna, majd Léa is meglökött jelezve, hogy itt az idő a belépésre.
Mindenki ott volt - ez lett az első benyomásom, majd lassan, lépésről lépésre agyam feldolgozta a látottakat. A terem óriási volt, hatalmas csillár világította meg. Nagy részét szabadon hagyták, funkcióját pedig a sarokban üldöélő zenekar tette egyértelművé. A hátsó részen egy feleslegesen nagy asztal állt, rajta hófehér terítővel, melyről szakavatott szemem rögtön megállapította, hogy vadiúj szerzemény.
A helyiségben kilenc ember várt ránk, mind máshol helyezkedtek el. Mellettem közvetlen Friderick állt, legtávolabb pedig Eve. Ő csupán egy lesajnáló pillantást vetett rám, majd tekintete ott sem volt. Az ember először Anát szúrta ki, aki vörös brokátruhájában, karcsú alakjával és leengedett fekete hajával igazán feltűnő volt. A fiúk rendkívül elegánsak voltak, még Monseiur Fellini is megjelent, akit szinte nem is láttam azóta, hogy megérkeztem. Cybelle és Phillipe pedig egy teljesen külön világot alkottak, szinte látni véltem a körülöttük húzódó boldogság buborékot.
Friderick bemutatta egymásnak azokat, akik még esetleg nem ismerték egymást. Ez főleg Léát érintette, azonban számomra is volt egy ismeretlen arc. Mint megtudtam ő volt Karolina Bäcker, akiről már hallhattam. Mindenki mélységes tisztelettel említette őt, azonban ebbe egy kis félelem is vegyült. Minden családtag tudta, hogy elég kegyetlen és hideg természettel áldotta meg a sors. Mindkettőnkkel rendkívül távolságtartóan viselkedett, szinte súrolta az udvariatlanság határát.
Miután túl voltunk az udvariassági csevelyen, a vacsora következett. Ettől a résztől tartottam a leginkább, hiszen itt lehetett elkövetni a legtöbb bakit. Balszerencsémre ráadásul Eve ült velem szemben, így a bizonyítási kényszerem talán soha nem volt nagyobb. Úgy tűnt azonban sikerült hatalmas hiba nélkül átvészelnem ezt a kihívást.
Nem lélegezhettem fel, hisz ezek után a tánc volt napirenden. Bár Léa mindent megtett azért, hogy legalább az alapokat megtanítsa, mindig is úgy gondoltam, hogy két bál lábbal születtem. Zavarom pedig nem is lehetett volna nagyobb, mikor Jason volt az, aki felkért az első táncra.
Szinte azonnal felfedeztem azokat a testi tüneteket, amit a szobámban is éreztem. A forróság elöntött mindenütt, hasamban egy kellemes, ámbár kissé zavaró érzés kezdett kialakulni, amit még soha nem tapasztaltam. Szinte bizsergett a bőröm azokon a pontokon, ahol Jason hozzámért, arról nem is beszélve, hogy megmagyarázhatatlan boldogság uralkodott el rajtam.
- Kifelé! - harsant a szobában egy határozott hang, amely miatt mindenki megtorpant. Anamaría ragadta meg Léát, s hurcolta a kijárat felé. Ijedten néztem Jasonre, aki viszont teljesen hűvösen, sőt kissé mintha szórakozva nézte volna a jelenetet.
- Segíts neki! - suttogtam, amit természetesen meghallott - Ne hagyd, hogy bántsa!
- Majd Friderick elintézi - felelte vállatt vonva, jelezve, hogy egyáltalán nem érdekli, ha Léának valami baja esik.
- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? - döbbentem le, s önkéntelenül csúsztak ki a szavak a számon. Mielőtt válaszolhatott volna, faképnél hagytam őt, Cybelle felé véve lépteimet. Rögtön észleltem a mögöttem koppanó szapora léptek zaját, majd másodpercekkel később valaki elkapta a karomat.
- Sajnálom - fordította maga felé az arcomat.
- Mégis mit? - kérdeztem megzavarodva. Nem úgy ismertem Jasont, mint aki nap mint nap kér bocsánatot, így nem is lehettem volna jobban elképedve előző kijelentésén.
Ő nem válaszolt, csupán végigsimított az arcomon, majd egy kis hezitálás után lehajolt hozzám, ajkait az ajkaimra tapasztva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése