7. fejezet - Az avató vacsora

Sziasztok!

Remélem mindenkinek kellemesen telik a vasárnapja,engem kifejezetten feldob, hogy ilyen jó idő van. Íme elhoztam nektek én is a 7.fejezetet,remélem elnyeri a tetszésetek és esetleg egy pipával vagy kommenttel ki is fejezitek! Nagyon boldog vagyok már az eddigiekért is :)

Puszillak titeket,

Sparkling Angel

Az elkövetkező pár nap leginkább a felfedezésről és a megszokásról szólt. Az utóbbi gondolom egyértelmű, hiszen rengeteg mindent kellett még megtanulnunk, vagy csak szimplán megjegyeznünk. Félelmetes volt ráébredni, hogy a testem hirtelen mikre lett képes. Paolo gyakran edzett engem,bár ez egyelőre abból állt, hogy megtanuljam koordinálni a mozdulataimat. Úgy éreztem magam, mint egy amnéziás, aki elfelejtett járni meg ilyenek. Az igézést Blanche-val közösen gyakoroltuk, mert ez volt az a tevékenység,ahol nem tudtunk kárt tenni a másikban. Ez leginkább neki ment jobban, mert én, ha nagyon rákoncentráltam, akkor nagyon nehezen jött össze. De, a legváratlanabb helyzetekben csak úgy magától jött.

 És ami a legfontosabb szabály volt számunkra: csak éjjel mehettünk ki,ugyanis nem véletlenül szólnak a vámpíros legendák arról, hogy eléghetünk a napon. Mert elégünk. De, elvileg 3 hónap múlva – amikor már gyakorlottabbak leszünk – mi nekünk is lehetőségünk lesz kimenni nappal, bár azt nem tudom,hogyan. Tegnap reggel ugyanis is résnyire elhúztam a függönyt, és kidugtam a fényre a mutatóujjamat és az üvegen keresztül és is égetett,sőt majdnem meggyulladt az ujjam. De legalább egész tűrhető a viszonyom Blanche-vel. Sikerült elérnem, hogy szólítson Léa-nak.

Kopogtak az ajtón, majd kisvártatva Frideric lépett be az ajtón, mire gyorsan felpattantam az ágyról. Nem hiszem, hogy új családtagjaim díjaznák az ágyon heverő pozíciómat.

-      Szép estét Léa.

-      Magának is Frideric. – kicsit kényelmetlenül éreztem magam a társaságában. Egyszerűen átjárja a ház atmoszféráját, hogy ő az Úr, és hogy ellene semmit sem tehetsz. – Segíthetek valamiben?

-      Nem, egészen más ügyben jöttem ide. A holnapi este folyamán lesz egy vacsora az Önök tiszteletére. Mi csak úgy hívjuk, hogy Avató vacsora. Itt találkozhat klánunk összes, jelenleg a városban tartózkodó tagjával. Pompás vérlakoma és tánc. A vacsora 8-tól lesz, előtte lesz a hivatalos bemutatás, bár párunkat már ismer. – és elmosolyodott.

-      Óóó. Hát, ez pompás.

-      Örülök,hogy tetszik magának az ötlet. Van még valami. Mivel,nincs nagyon Önöknek még ruhájuk, ezért ma este elmegyünk a város legjobb varrónőjéhez, hogy 10 ruha szettet összeállíthasson Önre.

-      Nagyon lekötelez, Monsieur Bäcker.

-      Frideric. És, ha most készen áll,induljunk Madame Follié-hez.

-      Madame Follié? – és nyeltem egy nagyot.

-      Esetleg valami problémája van vele? Ha akarja,kereshetünk Önnek egy másik varrónőt.

-      Nem… nem. Csak az a probléma, hogy amíg a családommal voltam, mi is ehhez a varrónőhöz jártunk, és nos… nem tudom, hogy…

-      Már értem. – szakított félbe. – Ne aggódjon Madmoiselle Léa, elintézem. – és egy megmagyarázhatatlan mosoly jelent meg az arcán. Olyan, „én mindent meg tudok oldani” mosoly.

Hiába tudtam, hogy Frideric mindent el fog intézni, mégis kissé remegő gyomorral léptem be a varrónőhöz. Nem csak mi hárman voltunk: ott volt még Cybele is, aki erre az alkalomra új ruhát szeretett volna a tiszteletünkre. Nagyon kedves lánynak tűnt, láttam rajtam, hogy tényleg meg akar is ismerni és kedvelni akar. Egész úton beszél és mesélt, vagy éppen kérdezett, így egy lélegzetvételnyi idő kinyögtem magamról két szót. Nem mintha lélegeznünk kéne, mert már nincs rá szükségünk, de mégis inkább úgy teszünk,mert így kevesebb az esélye annak, hogy elfelejtjük az emberek előtt. Amikor beléptünk a boltba, bekövetkezett az,amire számítottam.

-      Jó estét Monsieur Bäcker, Madmoiselle Kivi és… ó, Istenem, Madmoiselle Betranche! Ezek szerint mégsem igaz a pletyka, hogy Norvégiába utazott a tüdőbaja miatt?

-      Madame Follié – lépett oda hozzá Frideric, és tudtam, hogy most hipnotizálni fogja - , szeretném bemutatni magának családunk két új tagját, Madmoiselle Babineaux-t és Madmoiselle Betranche-t, aki nem az a Betranche, akit ismer. Ezért kérem, létezését egyelőre senkinek se említse.  – a varrónő pillantása egy ideig zavart volt,majd hopp, újra kristálytiszta.

-      Madmoiselle Betranche, fáradjon velem, és Madmoiselle Babineaux, a segédem leveszi Önről is a méreteket.

Azt hittem, nem ér majd újdonság, de tévedtem. Egy kicsivel szinte mindenhol változott a méretem, gondolom új lényemnek köszönhetően. A derekam vékony, a csípőm szélesebb és a melleim is nagyobbak lettek. Oldalra pillantottam, és láttam, Blanche-nak milyen szokatlan a helyzet. Közben Cybele lelkesen magyarázta, hogy ő pontosan milyen ruhát képzelt el magam számára holnap estére. Hogy lehet holnap estig három estélyit legyártani?

-      Szóval, Madmoiselle Betranche, jól értettem, hogy összesen három estélyire, öt napi öltözékre, egy hálóruhára és egy úti köpenyre lesz szüksége?

-      Igen, Madame Follié. – azt hiszem, nem leszünk olcsó mulatság.

-      Pontosan milyen napi öltözékeket szeretne?

-      Szeretnék egy smaragdzöld bársonyruhát, egy világoskék szaténruhát… - próbáltam felidézni a ruhátáram,de aztán úgy döntöttem, hogy új élet,akkor nem kell egyeznie a ruháimnak. – Ezen kívül, szintén szaténból egy mély lila ruhát, és valami könnyedebb anyagból, egy bordót és még egy mélyzöldet. – közben pedig a színeket párosítottam az elém tett fazonokkal. Ám hirtelen egy gyönyörű, az 1850-es éveket idéző báli ruha fazonra akadtam. – És a holnapi estélyimet, szeretném ha ebből a fazonból készülne, és vörös lenne. – Végülis vámpír vagyok,nem igaz? Akkor ahhoz a vörös illik.

-      Léa, - szólalt meg a hátam mögött Cybele – ha nem akarsz konfliktust Anamaríával, akkor jobban teszed ha nem vörös ruhát választasz.

-      Rendben. Akkor ez az estélyi is smaragdzöld legyen. A másik pedig mélykék.

Az este ezek után eseménytelenül telt, próbáltuk sorstársammal megvitatni,mi vár ránk holnap este. Blanche nagyon izgult. Egyrészt azért, mert nem tudta mi lesz, másrészt meg, mert még életében nem vett részt ilyenen. Így szinte kötelességemnek éreztem mesélni arról,hogy hogyan kell viselkedni, mit lehet csinálni, majd szót ejtettünk a frizurákról és a sminkről. Megígértem neki, hogy segítek majd neki mindenben.

Így jött el a másnap este. Blanche is az én szobámban készült, én csináltam meg a sminkjét – amiben akadtak nehézségeim már rögtön az elején, mert a kreol bőrt teljesen másképp kell sminkelni – valamint segítettem a haját is megcsinálni. Ezek után átment a szobájába, hogy átvegye a ruháját. Így nekiláttam én is készülődni. Magamra öltöttem a gyönyörű, jó nagy abroncsokkal rendelkező smaragdzöld bársonyruhámat, majd nekiálltam a hajammal foglalkozni. Már előzőleg begöndörítettem, de most nekiálltam óvatosan feltűzni. Mintha gondosan meg akartam volna felelni a család elvárásainak. Holott úgy ismertek meg, hogy… Mindegy. Nem leszek, nem is lehetek és nem is akarok más lenni, mint aki voltam! Csak változnak az idők, az a  helyzet.

Na jó… mély levegő és folytassuk. Végül mégis csak feltűztem a hajam, és nekiálltam befejezni a sminkemet. Mikor mindennel végeztem, felálltam, hogy a végeredményt lássam a tükörben. Megdöbbentem. Úgy néztem ki,mint amikor 16 évesen az első bálomba indultam. Egy nyurga lány, aki még nem tudja mit tegyen, hogyan mozduljak,stb. Pedig tudom, hogy mit kell. Nagyjából. Nem most kéne a legmagabiztosabbnak éreznem magam? Ebben a pillanatban belépett Blanche és Frideric. Blanche elbűvölően ártatlan volt a fehér ruhájában. Nos, ő tényleg első bálozó. Bókoltunk egymásnak,majd Frideric lekísért minket a nagyszalon bejáratához, ahonnan fényár úszott be. Kitárta az ajtót, de intett, hogy maradjunk még a háttérben.

-      Kedves Barátaim! – hangja ünnepélyes volt. – Eltelt újabb száz év, számunkra viszonylag nyugalmasan, ugyanakkor a világ hatalmas fejlődésnek indult,de, igyekszünk lépést tartani a korral. Ugyanakkor hagyományainkat nem adjuk fel, a vérvonalnak mennie kell tovább. Kedves Cybele, remélem, támogatni fogod családunk új tagjait, és segítesz nekik,hiszen a te beilleszkedésed példaértékű. És most fogadjuk családunk új tagjait,először Blanche Babineaux-ot! Blanche, kérlek fáradj be! – bentről halk taps hallatszódik. –Valamint Léa Betranche-t!

Beléptem a nagy tölgyfaajtón, és a hatalmas csillár alatt kilenc emberrel, közülük mindössze hármat ismertem. Ott álltunk Blanche-el a szalon közepén és vártunk arra, hogy most mi lesz.

-      Nos, jó páran még nem ismeritek egymást. Először is, szeretném bemutatni a páromat, Eve Bäckert. – szóval ő a ház asszonya. Blanche említette, hogy utálja őt. De mindketten szorgosan pukedliztünk. – Ezek után bemutatnám Anamaría Aragóniát – tekintete mintha karót döfött volna belém. Jaj. -, Paolot, Jasont, Cybelét és Niccolót már ismeritek.  Családunknak van még egy nőtagja Karolina Bäcker. – Egy barnás-vöröse hajú lány bólintott. – És, akikről még nem volt szó: Philippe Boutinról és Cesare Felliniről. – az elsőt láttam már a színházban. Viszont Monsieur Fellini… volt valami a pillantásában,amikor meghajolt felénk. Mintha riadtan és keserűen pillantott volna rám. – Nos, ennyien vagyunk itt jelen. Családunknak van még pár tagja, ők azonban járják a világot. Most pedig, örvendek, hogy a családunk két új taggal bővült! Ismerkedjetek velük,és érezzétek itthon magatokat. Most pedig, a vacsora tálalva!

A vacsora kellemes lett volna, ha a zavarom nem hatványozódott volna percről percre. Paolo ült velem szemben, egyik oldalamon Karolina,másikon pedig Philippe. Paoloval már könnyen ment a csevej, Philippe néha közbeszólt, de egy szavát se értettem annak,amit mondott. Ilyenkor Cybele mindig együttérzőn rám mosolygott. Karolina csak akkor kapcsolódott be a beszélgetésbe, amikor arról esett szó, hogy hogyan haladok a tréningben, és igyekezett tanácsot osztani. Úgy látszik,nagyon jó volt benne.

Vacsora után a tánc következett, és megnyugodtam, hogy Paolo rögtön felkért. Jason Blanche-vel táncolt Frideric Eve-vel és Cybele Philippel. Nagyon aranyosak voltak tánc közben! Őket figyeltem egész tánc alatt,amíg megláttam, hogy Anamaría közelít felénk, és Paolo homloka ráncokba szaladt.

-      Kifele! – sziszegte a fülembe és karomnál fogva kirángatott.

Szereplők menüpont

Sziasztok!
Kicsit kibővítettem a Szereplők menüpontot, így részletesebb leírást kaphattok a szereplők. Úgy gondolom, ez leginkább a Klán tagjainak megismerésében segít. Remélem tetszeni fog nektek! :)
Hatalmas ölelés:
Sparkling Angel

7. rész - Vacsora

Sziasztok!

Itt is lenne a hetedik rész, remélem tetszeni fog, lassan de biztosan kezdenek felpörögni az események :) Pipálásért, kommentért, hálásak vagyunk!

Öleléés

Raquel

Ez a vámpír lét sokkal több macerával járt, mint amit gondoltam. Meg kellett tanulnunk lassan mozogni, figyelnünk kellett a pislogásra, arra, hogy ne üljünk túl mereven, arról nem is beszélve, ami újdonság volt számunkra: gondolok itt a nagy fizikai erőre a bűvölésre és a többi vámpír specialitásra. 

Minden nap tartottak nekünk edzést, volt amit együtt, volt amit külön gyakorultunk. Mivel nagyon más személyiségek voltunk, arról nem is beszélve, hogy emberként mennyire különböző körülmények között éltünk, teljesen másban voltunk jók. Jason és Paolo próbált minket fejleszteni, de ehhez néha Friderick is csatlakozott, ma pedig Niccoló nézett be, hogy megfigyelje mennyit fejlődtünk mostanában.

A terem sarkában Paolo magyarázott valamit Léának, mi pedig a terem közepén kialakított részen álltunk, egymással szemben, hogy önvédelmet gyakoroljak. Igen, önvédelmet. Persze az itt lakó vámpírok nem az emberektől tartottak, hanem azoktól az esetleg idetévedő vad társaiktól, akik - mint mondták -, ha gyengeséget észlelnek rögtön a szívünkbe szúrnak egy karót.

Mikor ezt magyarázták tudtam meg, hogy van egy elég konzervatív gyülekezett szerűség, akik direkt az ilyen egyedeket keresik - mármint, akik nem tudják megvédeni magukat - ugyanis az a meggyőződésük, hogy csak annak van joga életben maradni, akik erősek. 

Jason mélyen a szemembe nézett, azonban már kezdtem megismerni. A szeme sarkában hirtelen összhúzódott egy kis izom, ami egyértelmű jele volt annak, hogy támadni fog. Kitértem ütése elől, lekuporodtam, majd egy határozott rúgást kapott a térdhajlatába, amitől elvesztette az egyensúlyát, mire a következő találatom a tarkójára ment. Kidőlt, el is vesztette az eszméletét, de tudtam, hogy fél óra múlva kutya baja sem lesz. 

- Nagyon jó, Blanche - tapsolt Niccoló - Ahogy látom, Önnek remekül megy az önvédelem. A harcos amazon - hajtott ünnepélyesen fejet.

- Ha látná, milyen jól megy neki az idézés - jegyezte meg Léa, miközben felénk tartott.

Elpirultam. Soha nem kaptam dícséretet, így ez a szituáció, mint sok más is, újdonságként hatott és nem tudtam mit kezdeni vele.

- Nos, azt hiszem, tekintve, hogy kiütötte a mesterét - mosolygott barátságosan Niccoló - kényszer pihenőre kell ítélnem. Nem sokára találkozunk.

Nem volt ellenemre ez az ötlet. Visszatértem a szobámba, azonban hamarosan szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Soha nem volt szabad időm. Ha esetleg, néhanapján úgy végeztem a házimunkával, hogy maradt valamennyi idő a lefekvésig, akkor mindig a konyhán segítettem be. Azonban ebben a házban, valami rejtélyes okból kifolyólag mindig makulátlan rend és tisztaság volt, az étrendünket figyelmbe véve pedig nem meglepő módon nem volt konyha. Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem megnézem mit csinál Léa.

Mielőtt azonban az ajtóhoz érhettem volna kopogtattak. Próbáltam határozottan válaszolni - ahogy Ana tanította - de ezt még gyakorolnom kellett volna. Hangom inkább a macskanyávogáshoz hasonlított. Az ajtó kinyílt és Jason jelent meg benne.

- Szépen elintéztél - bár megpróbált szemrehányóan beszélni, inkább büszkeség sütött a hangjából.

- Sajnálom - jött rögtön a reflex, azonban ő csak a fejét rázta.

- Mégis mit sajnálsz, Blanche? Ez volt a feladatod. Na, de nem is ezért vagyok itt. Friderick megkért, hogy szóljak róla, hogy mikor lesz az avató vacsora.

- A micsoda? - kérdeztem vissza összezavarodva és megrettenve. Egy hivatalos vacsora? Soha nem vettem részt ilyenen, nem tudom hogy illik viselkedni, ha a közelében is voltam hasonló eseménynek, szigorúan külső szemlélő voltam. 

- Az avató vacsora. Nyugodj meg, csak a család lesz itt - nem lett jobb. Ez azt jelentette, hogy Eve is megjelenik. Most már a hányinger kerülgetett.

Hirtelen egy érintést éreztem a csuklómat. Meglepve kaptam fel a fejemet, emiatt az indiszkrét megnyilvánulásra. Jason szemében egy pillanatra zavaradottságot véltem felfedezni, majd elkapta a kezét.

- Csak legyél kész - vágta oda hozzám durván, s egy szempillantás múlva már csak hűlt helyét véltem felfedezni. Szemeim megteltek könnyel.

Mégis mi volt ez?

---

A vacsoráig hátralévő idő hihetetlen gyorsasággal telet el. Olyan volt mintha két másodperc telt volna el, s máris a bál napjára ébredtem. A hatalmas gombóc a torkomban még mindig nem oldódott fel, azonban mostmár egy kis izgalom is vegyült a kétségbeesésembe. Léa segített nekem megtanulni, mik az alapvető tudnivalók az ilyen eseményeken, Friderick pedig elvitt egy varrónőhöz, aki elkészítette nekem az első személyre szabott estélyi ruhámat, egy hófehér kreálmányt, ami gyönyörű kontrasztot alkotott kávébarna bőrömmel.

Szinte az egész napom készülődéssel ment el. Nem akartam ismét Ana segítségét kérni, hisz már így is túl sok idejét és energiáját raboltam el, így egyedül kellett boldogulnom, nyilván sokkal lassabban. Végül azonban csak elakadtam, a fűzőmmel sehogysem boldogultam.

Hirtelen kopogtatás szakította félbe szótlan szenvedésem. Elpirultam, már a gondolatra is, hogy valamelyik férfi a házban így megláthat, tehát feltettem a puhatolózó kérdést:

- Ki az?

Kintről egy ideig nem jött válasz, mintha a kint álldogáló vacilálna, hogy válaszoljon-e. A kíváncsiságom végül felülkerekedett szégyenlőségemen, s kinyitottam az ajtót.

Jason állt ott. Azóta, hogy olyan durván viselkedett velem, került, és ezt nem csak én vettem észre. Lehet Friderick szólt rá, hisz mégiscsak ő volt a felügyelőm vagy mim, amit szemfülesen áthárított az utóbbi időben Anara. Kedveltem a spanyol lányt, temperamentumosságával, szeszélyességével együtt is, azonban nem bíztam benne, sőt, ha teljesen őszinte akartam lenni, csupáncsak Jason és Léa érte el, hogy valóban a barátomnak gondoljam őket. Illetve az előbbiben már nem voltam olyan biztos.

- Segítsek? - kérdezte meg végül, kissé talán száraz torokkal, amit nem tudtam hovatenni. Félreléptem a bejáratból, jelezve bejöhet, majd a tükör elé álltam, félrehúztam a hajamat, hogy szabaddá tegyem neki a felületet.

Megállt a lélegzetem, mikor megéreztem ujjait a hátamon. Bőröm libabőrös lett, s valami rejtélyes oknál fogva felforrósodott. Hirtelen a szoba rendkívül kicsinek és melegnek hatott, arcomon vörös foltok jelentek meg. A tükrön át figyeltem Jason arcát, amin furcsa arckifejezés jelent meg. Megragadta a derekamat, maga felé fordított, egyik kezével a hátamat támasztotta meg, másikkal a hajamba túrt.

- Talán zavarok? - a mély férfihangra szétrebbentünk, mindkettőnk szeme a szoba másik végébe villant, mikor is tudatosult bennünk, hogy nem vagyunk egyedül. Friderick lépett be, tekintete köztünk cikázott, mintha egy rendkívül gyors teniszmérkőzést követne figyelemmel. - Azt hiszem Jason, ideje menned.

A megszólított csupáncsak bólintott, majd pillantást sem vetve rám hagyta el a szobát. A szégyen több hullamban vett rajtam erőt, nem bírtam Friderick szemébe nézni. Most nyilvánvalóan, holmi könnyen megkapható nőcskének gondol, s ezért nem is kárhoztathatom.

- Remélem készen áll  - szólalt meg végül, hangjában nem volt semmi szokatlan, ugyanolyan volt, mint mindig -  Ez az Ön nagy pillanata.

Felpillantottam, így láthattam, ahogy kezét illedelmesen felém tartja, arcán kedves mosoly játszott. Magamra erőltettem én is valami hasonlót, majd elfogadtam gesztusát. Léa már várt minket, gyönyörű volt, mint mindig. Irigyeltem vörös haját és hófehér bőrét, hisz különleges volt, míg az én kinézetem teljesen átlagos. 

Szótlanul mentünk át a hatalmas ház másik részébe, ahol a nagyszalon állt. Benntről halk duruzsolás és fényár szűrődött át. Szívem megint háromszoros tempóban kezdett el zakatolni, a tenyerem pedig nedves lett. Már attól levert a hideg veríték, ha csak arra gondoltam, hogy nekem be kell oda mennem és mindenki engem fog bámulni. Friderick elnézést kért, majd bement az ajtón. Hallottuk köszöntőbeszédét, amiből szinte semmit nem hallottam, fülemben csak a szívverésem visszhangzott. Mintha a nevemet hallottam volna, majd Léa is meglökött jelezve, hogy itt az idő a belépésre. 

Mindenki ott volt - ez lett az első benyomásom, majd lassan, lépésről lépésre agyam feldolgozta a látottakat. A terem óriási volt, hatalmas csillár világította meg. Nagy részét szabadon hagyták, funkcióját pedig a sarokban üldöélő zenekar tette egyértelművé. A hátsó részen egy feleslegesen nagy asztal állt, rajta hófehér terítővel, melyről szakavatott szemem rögtön megállapította, hogy vadiúj szerzemény.

A helyiségben kilenc ember várt ránk, mind máshol helyezkedtek el. Mellettem közvetlen Friderick állt, legtávolabb pedig Eve. Ő csupán egy lesajnáló pillantást vetett rám, majd tekintete ott sem volt. Az ember először Anát szúrta ki, aki vörös brokátruhájában, karcsú alakjával és leengedett fekete hajával igazán feltűnő volt. A fiúk rendkívül elegánsak voltak, még Monseiur Fellini is megjelent, akit szinte nem is láttam azóta, hogy megérkeztem. Cybelle és Phillipe pedig egy teljesen külön világot alkottak, szinte látni véltem a körülöttük húzódó boldogság buborékot.

Friderick bemutatta egymásnak azokat, akik még esetleg nem ismerték egymást. Ez főleg Léát érintette, azonban számomra is volt egy ismeretlen arc. Mint megtudtam ő volt Karolina Bäcker, akiről már hallhattam. Mindenki mélységes tisztelettel említette őt, azonban ebbe egy kis félelem is vegyült. Minden családtag tudta, hogy elég kegyetlen és hideg természettel áldotta meg a sors. Mindkettőnkkel rendkívül távolságtartóan viselkedett, szinte súrolta az udvariatlanság határát.

Miután túl voltunk az udvariassági csevelyen, a vacsora következett. Ettől a résztől tartottam a leginkább, hiszen itt lehetett elkövetni a legtöbb bakit. Balszerencsémre ráadásul Eve ült velem szemben, így a bizonyítási kényszerem talán soha nem volt nagyobb. Úgy tűnt azonban sikerült hatalmas hiba nélkül átvészelnem ezt a kihívást. 

Nem lélegezhettem fel, hisz ezek után a tánc volt napirenden. Bár Léa mindent megtett azért, hogy legalább az alapokat megtanítsa, mindig is úgy gondoltam, hogy két bál lábbal születtem. Zavarom pedig nem is lehetett volna nagyobb, mikor Jason volt az, aki felkért az első táncra.

Szinte azonnal felfedeztem azokat a testi tüneteket, amit a szobámban is éreztem. A forróság elöntött mindenütt, hasamban egy kellemes, ámbár kissé zavaró érzés kezdett kialakulni, amit még soha nem tapasztaltam. Szinte bizsergett a bőröm azokon a pontokon, ahol Jason hozzámért, arról nem is beszélve, hogy megmagyarázhatatlan boldogság uralkodott el rajtam.

- Kifelé! - harsant a szobában egy határozott hang, amely miatt mindenki megtorpant. Anamaría ragadta meg Léát, s hurcolta a kijárat felé. Ijedten néztem Jasonre, aki viszont teljesen hűvösen, sőt kissé mintha szórakozva nézte volna a jelenetet.

- Segíts neki! - suttogtam, amit természetesen meghallott - Ne hagyd, hogy bántsa!

- Majd Friderick elintézi - felelte vállatt vonva, jelezve, hogy egyáltalán nem érdekli, ha Léának valami baja esik.

- Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? - döbbentem le, s önkéntelenül csúsztak ki a szavak a számon. Mielőtt válaszolhatott volna, faképnél hagytam őt, Cybelle felé véve lépteimet. Rögtön észleltem a mögöttem koppanó szapora léptek zaját, majd másodpercekkel később valaki elkapta a karomat.

- Sajnálom - fordította maga felé az arcomat.

- Mégis mit? - kérdeztem megzavarodva. Nem úgy ismertem Jasont, mint aki nap mint nap kér bocsánatot, így nem is lehettem volna jobban elképedve előző kijelentésén.

Ő nem válaszolt, csupán végigsimított az arcomon, majd egy kis hezitálás után lehajolt hozzám, ajkait az ajkaimra tapasztva.

6.fejezet - Vörös szempár, vörös haj

Sziasztok!

Íme,elhoztam a következő részt. Azt hiszem, eddig ez az egyik kedvencem, egyszerűen látom magam előtt az egészet. Nagyon örülnék a pipáknak és a megjegyzéseknek, szóval,ha van egy másodpercetek,miután elolvastátok, dobjatok meg egy pipával vagy megjegyzéssel! Nagyon bearanyozná a napomat :)

Szép vasárnapot! :)

Sparkling Angel

Felnyitottam a szemem. Most egy még kisebb, másik szobában voltam,de éreztem, egy szófán feküdtem, és éreztem, a szófa bársony anyagát. Milyen kellemes… Valahogy más volt. A tapintás. Felültem, de úgy éreztem, olyan gyorsan, hogy majd’ beleszédültem. Próbáltam felfogni mindent magam körül, és keresni, hogy mi a fura. Percekbe tellett, hogy leessen: mintha minden izzana körülöttem. De, mégsem izzik,egyszerűen, mintha mindent ezer szállal érzékelnék,egy mikroszkóp alatt. Az ablak fájának vonalait,repedéseit, a levegőben szálló porcicákat, a felettünk járkálókat. Hihetetlen volt és ledöbbentett.  Körbelestem a szobában, és mindent jobban láttam,mint emlékeztem. Jó, tudom,igazából sosem jártam még ebben a szobában, de a tapétán lévő fehér-sárga minta, ami oly apró volt,mint a gombostű, szabad szemmel akkor sem vettem volna észre,ha tüzetesen figyelem 10 centiről. Most meg… a szemközti falon is könnyen kiszúrtam. Uramisten…

-      Helló! – hallottam egy kellemes baritont. Nagyon csábító volt. Megfordultam, és a szófa támláján ott ült Paolo. Érdeklődve figyelt. Már épp nyitottam a számat, de félbeszakított.  – Üdvözöllek újraszületésed első napján! Ezentúl ez az új szülinapod. – mire akaratlanul is felnevettem.

-      Szóval… megtörtént? – kérdeztem alig hallhatóan, de úgy hallottam magam,mintha normális hangerőn beszélnék. Most már értem,Frideric miért hallotta, amikor suttogva beszéltünk Blanche-val. Tényleg, Blanche! – Blanche?

-      Igen. És azt hiszem, le vagyok nyűgözve. Ne aggódj, Blanche is jól van, bár ha jól hallottam, épp összevissza rohangál és tőr-zúz.

-      Honnan tudod?

-      Fülelj. – és várt. Én füleltem. és tényleg,mintha valahonnan, a ház másik sarkában, valaki épp egy lámpát tört volna össze. Vagy vázát. Vagy üveglámpát. Mindegy. Ideje visszatérni.

-      Miért vagy lenyűgözve? – kérdeztem kíváncsian.

-      Talán azért,mert most tehettem ilyet először. Mármint, most hoztam át életemben először valakit a mi oldalunkra. – felelte gyorsan értetlenkedő tekintetemre.

-      Te még soha…?

-      Nem. Tudod, csak akkor nem Frideric változtatja át a kiválasztottakat,ha mindkét jelöltet valaki át akarja.

-      És te már akartál?

-      Igen,egyszer, 1700-ban.

-      Jesszusom, te már mióta?

-      1300 óta. – felelte nemes egyszerűséggel.

-      Hát, az nem ma volt. – ráncoltam a homlokom. – És volt már olyan, hogy nem Frideric változtatott át?

-      Igen, egyszer. Karolina is így került be.

-      Ki?

-      Majd megismered.

-      És…

-      Biztos, hogy egész éjjel kérdezz-feleleket akarunk játszani? – és elmosolyodott.

-      Nem,nem igazad van. – és elmerengtem.

-      Gyere. – és felhúzott a szófáról,mintha egy pille lennék és a tükörhöz húzott. - Nézz bele.

Belenéztem. És nem hittem a szememnek. A lány aki a tükörből rám tekintet, nem az volt, akit megszoktam. Ez a lány,mintha egy picit megnyúlt volna, dekoltázsa kicsit erősebbnek, ajkai duzzadtabbnak tűntek, dereka feltűnően vékonynak. De, azért a csípőben még mindig erős volt. Ebből megbizonyosodtam, hogy én vagyok. A hajam… az én kusza össze-vissza álló hajam, most rendezetten körülölelte arcomat, és leomlott vállamon. És meseszép színe volt. Arcomra tekintettem,de ijedtemben hátrahőköltem. A szemem vérvörös volt. Az én gyönyörű kék szemem írisze vérvörös színű volt. És furán méregetett engem. Olyan volta,mint egy hirtelen növésben lévő,esetlen fiatal. Pedig ezen egyszer már túlvoltam.

-      Hihetetlen…

-      Nem, dehogyis. Most látod magad először vámpírszemmel. Az emberi szem olyan gyenge, hogy sok mindent gyengébben látsz. De elismerem, a vámpírlét konzervál és minden rejtett tartalékodat előhozza.

-      Áá.

-      És el kell ismernem, hogy bár eddig is igen szép voltál,most tényleg gyönyörű lettél Léa. – és átölelte a derekam. És hittem neki. Mert én is úgy éreztem magam,mint aki szép.  Még sosem voltam ilyen közel férfihoz. Illetve egyszer. Kellemes bizsergés járta át testem. Ezt éreztem akkor is, amikor táncoltunk. Vajon milyen lehet ha két vámpír táncol,ha én már attól a mennyországban voltam,hogy emberként vele táncolhattam? Aztán eszembe jutott valami és rögtön elkomorodtam.

-      Paolo… jól sejtem, hogy most jön az a rész,hogy vért kell innom? – bólint. – Jó,essünk túl rajta.

-      Ezt most úgy mondtad,mintha kínozni akarnálak.

-      Hát tudod, nem tartozott a napi rutinjaim közé. – és rákacsintottam. Jesszus,Léa,miért? Hiszen nem tudsz embert ölni! Sőt…

-      Na,gyere, nem lesz semmi baj! Bízz bennem! – és úgy mosolygott rám, hogy semmi kétségem sem férhetett ahhoz,hogy biztonságban vagyok,és az emberek is tőlem.

Ez a gondolatom egészen az utca végéig tartott,amikor is a kastélyból leértünk a lakottabb területek felé. Hirtelen rengeteg szag csapott meg, és ha még csak ezeknek az infóknak a feldolgozásával kellett volna csak foglalkoznom, a szagok egy másodperc alatt mást is elindítottak bennem: az éhséget. Nem voltam benne biztos,hogy az voltam, mert nem korgott a gyomrom, vagy ilyenek, de olyan torokkaparás vett erőt rajtam,amilyet soha nem éreztem. Csak azt tudtam, innom kell. Vagy enni. Vagy ahogy a vámpírok mondják. És, hogy most kell innom. De a félelem hogy ölök, megbénított. Csak görcsösen álltam,mint egy cövek. Paolo észrevette merevségem, de nem nevetett ki. Nagyon is komoly arccal nézett rám.

-      Léa, figyelj rám. Léa! – és odanézett,ahova én is. Egy fiatal férfi jött ki az egyik házból, hogy fát vágjon. Az illata nagyon csábító volt. Nem voltam képes figyelni Paolora.

Csak azt a férfit láttam magam előtt,és elindultam felé. Úgy, hogy fogalmam se volt, hogy mit teszek, ha odaérek. Amikor már csak 10 lépésnyire voltam a férfitól, felfigyelt rám. Láttam elképedését,és hogy végigmér elismerően. Jól esett. Ott álltam előtte és éreztem vére lüktetését, és a nyaka csak úgy kívánkozott, hogy harapjam meg. Mielőtt a férfi megszólalhatott volna, én – hirtelen elhatározásból – a mutatóujjamat a szájára tettem, hogy egy szót se. Majd… félrefordítottam a fejét,és beléharaptam. Meleg,lüktető vér öntötte el a számat,kicsit olyan volt,mint az a bor,aminek az illata jobb mint az íze. De a torokkaparásomat remekül csillapította. És nem bírtam leállni vele.

-      A francba, Léa!

A következő pillanatban valaki a falhoz lökött. Paolo volt. Felemelte a férfit, majd suttogott neki három mondatot,mire a férfi bement. Elszégyelltem magam. Biztos elszúrtam. Paolo rám nézett,de a tekintetéből semmire se tudtam következtetni.

-      Szörnyen béna voltam és elszúrtam igaz? – kérdeztem végül szinte könyörögve,miután még egy percig nem szólalt meg.

-      Béna? -  és elnevette magát. Ajjaj. – Zseniális Léa! Nem gondoltam volna, hogy tanítás nélkül el fogsz tudni bűvölni valakit.

-      De én… én nem tudtam,hogy.

-      Ez meglepő,hogy tudat alatt képes vagy erre. Illetve nem meglepő,hanem meg kell tanulnod kiaknázni. Ugye,hogy nem is volt szörnyű ez az egész? – és elindultunk visszafele.

-      Hát… nem. Sőt,azt hiszem, élveztem is.

-      Na, ezt már szeretem! – és átölelt. – Gondolom a türelem nem az egyik nagy erényed,igaz? – kérdezte cinkos mosollyal.

-      Nem igazán. – és én is felnevettem.

6. rész - Vadásszunk

Furcsa érzésre ébredtem. Teljesen más volt, mint általában. Először is úgy éreztem, kialudtam magam. Hirtelen nyitottam ki a szemem, lehet elaludtam? 

Egy piciny helyiségben voltam, egy szófán feküdtem. Szemem sarkából érzékeltem, hogy más is van velem. Hirtelen ültem fel és fordítottam felé a fejemet, de valahogy túl gyors voltam. Mikor megláttam Jasont, bevillantak az este seményei. Most vettem csak észre, hogy sokkal több dolgot látok, mint eddig. Vagyis mindent látok. Látom az apró porszemcséket, Jason ruhájának cérnaszálait, sőt még az azokat felépítő rostokat is. Elképedve fordítottam jobbra-balra a fejem. Mindent szerettem volna magamba szívni.

Hirtelen érintést érzetem a kezemen, megijedtem és a sarokba futottam. Egy szempillantás sem kellett hozzá, hogy megtegyem az utat. Oké, ez eddig nagyon is jó. Sokkal gyorsabban mozgok. Azonban, még mindig éreztem  férfi ujjait a bőrömön, pedig azok már nem voltak ott. Halványan emlékszem arra, hogy mintha Niccoló azt mondta volna nekünk, hogy minden sokkal jobban fogunk érezni. Nos, ebben mindenképp igaza volt.

- Blanche? - Jason halkan szólalt meg, mégis mintha kiabált volna. Hallottam egy eddig nem észlelt dallamosságot a hangjában. Eddig kellemetlennek, sőt durvának tartottam, de most kifejezetten kellemes volt - Hogy érzed magad?

Erre még nem is gondoltam. Tényleg, hogy érzem magam. Amint magamra fordítottam a figyelmem, a torkomhoz kaptam. Iszonyatosan égetett. Ez az éhség? Segélykérően néztem Jasonre, aki csak megfogta a kezemet és az ajtóhoz vitt. Gondolom, el akar vinni vadászni.

Álljunk csak meg! Vadászni? Én nem megyek vadászni, nem bántok senkit. Hirtelen torpampant meg, ezzel ki is szabadultam Jason markából. Hihetetlen energiák működtek bennem, nem tudtam velük mit kezdeni. Megfogtam egy vázát, ami közvetlen mellettem volt és a földhöz vágtam. Még soha nem tomboltam, soha nem mertem kiengedni az érzéseimet. Azonban most elvileg egyenrangú voltam minden itt tartózkodóval, nem igaz? Akkor ezt is megtehetem.

A vázát egy antiknak tűnő kép követett. Láttam, ahogy a kíséretemet intéző férfi tátott szájjal bámul: erre nem igazán készült fel. Valóban, én sem hittem volna, hogy képes vagyok törni-zúzni magam körül. Pedig egek! Nagyon jól esett!

- Blanche, Blanche nyugodj meg - Friderick szinte hipnotikus hangját hallottam, amitől kezeim a levegőben álltak meg - Mégis mi a francot csinálsz? Az lenne a feladatod, hogy vigyázz rá! Nem az, hogy hagyd elszabadulni!

- Soha nem volt még dolgom újszülöttel, nem hittem, hogy így reagál - védekezett Jason, igen haragosan.

- Pedig várható volt. Mindent ezerszeresen átérez, gondolom a mélyen eltemetett dühe tört felszínre! Ana! Anamaría! -  az utolsó szavakat, olyan hangerővel mondta, hogy a fülemre kellett tapasztanom a tenyereimet.

Az egyik ajtóban megjelent az említett személy, gyönyörű, finom szabású világoszöld bársonyruhában. Amint sötét szemei körbejárták a romhalmazt, amit hagytam magam után, arcán egy kis fintor jelent meg. Érdeklődve emelete a szemét Friderickre.

- Vidd el, Blanchot vadászni. Innia kell - nyomta meg az utolsó szavakat komolyan.

- Képes vagyok... - kezdett bele Jason.

- Nem, nem vagy - vágta rá Friderick szinte dühösen.

- Nekem mindegy - vont vállat flegmán Ana, majd szemeit végigjáratta jartam - Egész jól áll neked a vámpírlét cselédlány.

Még nem láttam magamat, így nem tudtam mire céloz. Soha nem voltam szép, bár vékony voltam - vékonyabb, mint a legtöbb úrinő - de testem szikár lett a sok munkától, közöm sem volt, ahhoz a puhasághoz, amit elvártak egy szép nőtől. 

- Na gyere - intett Ana, majd lefelé vette az irányt. Próbáltam nem a bennem lezajló dolgokra figyelni, csak Anát néztem, gyakorlott mozdulatait, elegáns tartását, amit egyszerűen képtelen voltam utánozni. Levett két köpönyeget a bejárat mellett elhelyezett fogasról, az egyiket pedig odadobta nekem. Reflexből reagáltam, de karom sokkal gyorsabban mozgott, mint megszoktam, így elvétettem és az anyag a földre került. 

- Első lecke: próbálj lassan mozogni. Az embereknek fel fog tűnni, hogy valami nem oké veled, ha nem látják a mozdulataidat.

Ezt értettem, de könnyebb volt mondani, mint megtenni. Mikor kiléptünk a hidegre, azt nem éreztem annak. Máskor rögtön libabőrös leszek és csak úgy bírom ki, ha elképzelem, hogy dolgom végeztével a kellemes meleg kandalló előtt leszek, de ebben az esetben: nem éreztem szinte semmit.

- Valaki elmagyarázta, hogyan vadászunk? - kérdezett rá Ana, mire megráztam a fejemet. - Először is kiválasztjuk a potenciális alanyt. Utána elbűvöljünk - mivel te ezt még nem gyakoroltad, most én fogom. Ezek után feltépheted a nyakát. Figyeld a pulzusát, miközben iszol, nehogy megöld. Mikor végeztél megnyalod a sebet, hogy gyorsabban gyógyuljon, majd ismét elbűvölöd, hogy ne emlékezzen semmire.

Ana úgy ejtette ki a szavakat, mintha azok teljesen normális napi procedúrát fednének le. Nos, neki lehet, hogy így is volt, de nekem... Hát egyáltalán nem. Sőt, inkább elrettentem szavaitól. Csak remélni mertem, hogy segíteni fog, ugyanis fogalmam sem volt, hogyan kell figyelni a pulzust, miközben iszom.

Egy keskeny fenyőerdő után beértünk a lakott részre. Szagok milliói: sülő kenyér, a keményből kiszálló füst, az egyik konyhán sülő csirke... Azonban ezek mind taszítottak most. Még egyszer beleszippantottam a levegőbe és akkor megéreztem.

Nem messze tőlünk fogócskázó gyerekek szaladgáltak. Na nem. Ránéztem Anára, aki csak felemelte a szemöldökét, mire én fejemet ráztam. Nem bántok gyerekeket. Vállat vont, majd fejével egy egyedül sétáló középkorú férfira hívta fel a figyelmem. Szinte látni véltem - lehet, hogy éles látásommal valóban láttam - a lüktető eret a nyakán. Szemfogaim megnyúltak, ami rendkívül furcsa érzés volt, nem tudtam becsukni a számat, ezen keresztűl szívtam magamba - a mára már nem szükséges - levegőt. Ana ujjait éreztem a felkaromon, mire felé fordultam. 

Ő előrelendült, gyakorlottan fogta le az embert, majd a szemébe nézve mormogott neki valamit. Utána jelzett, hogy mehetek. Rögtön ott teremtem, majd éles fogaimat az ismeretlen nyakába vágtam. Most már értettem, hogyan értette Ana, hogy figyeljek a szívverésre. Annak ütemében áramlott ugyanis az isteni nedű a számba. Nem tudtam, hogy képes leszek-e abbahagyni, olyan jól esett torkomnak az eledel. Végül Ana-nak kellett közbelépnie, lezárnia a sebet, majd elküldenie emberünket dolgára.

- Sajnálom - nyögtem. Meglepett a hangom, máshogy hallottam, mint eddig. Rá kellett ébrednem, hogy most szólaltam meg először azóta, hogy ez lett belőlem.

- Egész jó voltál. Nem áltál volna le, de ez nem is elvárható. Most menjünk vissza!

Hamar megtettük a sétát, gyorsabban, mint odafele. Jason már az ajtóban várt minket, aggódva nézett rám, én azonban elmosolyodtam. Mikor odaértünk, csupán ennyit mondtam:

- Még meg sem köszöntem... Szóval, rendkívül hálás vagyok, mert megmentettél!

5.fejezet - Az átváltozás

Sziasztok!

Bocsássatok meg, hogy ilyen későn hozom ma Nektek az új részt,de lázas betegen fekszem otthon. és nem nagyon bírja a gép fényét a szemem. Remélem,tetszeni fog nektek ez a rész is! :)

Szép estét!

Sparkling Angel

Zavaromban és meglepődöttségemben igyekeztem lopva körbepillantani. Tele volt a helység számomra ismeretlen emberekkel. A szőke lányt és párját felismertem, Frideric érdeklődve kapkodta a fejét, látva hogy ismerjük egymást, egy percre magunkra hagytak bennünket.  Észrevettem, hogy egy gyönyörű,barna hajú lány morcos szemmel méreget engem. Ajjaj. Ez semmilyen helyzetben sem jelentett jót.

-      Blanche, te mégis mit keresel itt? – kérdeztem,amikor végre magunkra hagytak minket. Sokáig csöndben volt,de végül megtört a jég.

-      Madmoiselle… az úgy történt,hogy aznap este elbocsájtottak,mert incidensbe keveredtem Monsieur Washingtonnal. – bökött a zárt ajtóra, ahova kivonultak az emberek. Sejtettem, hogy ő is a társaság tagja. De megdöbbenésemre rögtön ellenkezni kezdett. – Nem, nem Madmoiselle semmi olyan nem történt! Esküszöm.

-      Semmi baj Blanche, hiszek neked. És kérlek,szólíts Léa-nak, úgyis egykorúak lehetünk! – láthatóan megleptem ezzel. Úgy éreztem tovább kell vinnem ezt a  beszélgetést. – És, ezek után mi történt?

-      Elbocsájtottak, és napokig a kikötő környékén kerestem munkát,de sehol sem fogadtak el. Végül Jason… vagyis Monsieur Washington megkeresett ezzel a …lehetőséggel. – bökte ki végül. Láttam, hogy nem megy egyszerűen neki. Milyen szörnyű lehet, ha az embernek nincs más választása. Éreztem, hogy ő is kérdezne tőlem, de mintha a vérébe lenne kódolva az alázatos viselkedés.

-      Hát, Blanche, sajnálom,hogy ilyen helyzetbe kerültél. De a mostani helyzeted jobb lesz,mint amilyenbe bármelyikünk valaha kerülhetett volna. Ami… ami engem illett, azt hiszem a legundorítóbb dolgot tettem,amit csak ember tehet a saját szüleivel. Elszöktem,Blanche. – éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. Mégis miért mondom el neki mindezt? Hisz alig ismerem. – Elszöktem, mert egy olyan házasságot akartak rám erőltetni, ami mindentől elzárna örökre. Az utazástól, a tanulástól, a világ felfedezésétől. Fiatal vagyok én még a házassághoz.

-      Hisz mindene megvolt… - hallottam Blanche-t az orra alatt mormolni. Na, igen. Hozzá képest tele voltam lehetőségekkel, minden jóval. Az ő szemében eretneknek tűnhetek,hogy ezt felrúgtam.

Ebben a pillanatban belépett a szobába, egy középkorú férfi. Barna haja volt, markáns állakkal és szürke szemekkel. Látszott, hogy nagyon művelt férfiú. Egyenesen hozzám lépett. Ahogy kivettem, Blanche már pár napja itt lehet a házban, így ő már ismerhette a többieket. Csak én voltam lemaradva.

-      Madmoiselle Betranche, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Niccoló Machiavelli vagyok. – valami rémlett egy reneszánsz polihisztorról,de azt hiszem ezt nem most fogom megfejteni. – Nagyon örülök,hogy égre megismerhetem. Bocsássa meg barátom, Frideric modortalanságát, hisz hiába akármilyen koponya, az illemet néha elfelejti. Most pedig kövessenek. Ana felajánlotta a szalonját nekünk. – azzal elindult kifelé.

Mi követtük. Most volt időm már körbenézni, és lenyűgözött a ház. Hatalmas méretek, de mégsem tűnt üresnek, pont tökéletes volt. A ház asszonyainak kiváló lehet az ízlésük, ha ennyire jól eltalálták az arányokat. Hosszú folyosókon és lépcsőkön át jutottunk fel a második emeletre és balra fordultunk. Hamarosan elértük a kívánt szalont. Azt hittem ennél jobban már nem tudok megdöbbenni. Az uralkodó szín a szobában a vörös és az arany volt: míg az előbbi a falakon, az utóbbi a bútorokon. Vajon ez csak színezett, vagy igazi arany? Valószínűleg igazi. Monsieur Machiavelli, hellyel kínált minket a szófán, ő pedig szemben helyezkedett el velünk.

-      Már nagyon vártuk Önt, Madmoiselle Betranche.

-      Igen? – meglepődtem. Miért vártak engem? – Monsieur Bäcker ennyire biztos volt benne, hogy elfogadom az ajánlatát?

-      Igen. Frideric… nos rendelkezik olyan tulajdonságokkal,amik alapján, hogy jól fogalmazzak, ki tudja szűrni azokat az embereket,akikben megvan a potenciál arra, hogy klánunk tagjai legyenek.

-      Ezzel arra akar célozni, hogy Frideric kiválasztott engem?

-      Nos, tulajdonképpen igen. – összeráncolta a homlokát mint aki nem tudja pontosan,hogy mit mondjon. – Frideric, és Paolo odáig voltak Önért,lenyűgözte őket, a nyíltsága, az őszintesége és a tudása.

-      Valamiféle választási rendszer van? – jelen pillanatban ez jobban érdekelt, bár a bóknak is örültem.

-      Maga nem kertel, Madmoiselle, ugyanakkor ez egyelőre még nem tartozik Önökre. Maradjunk annyiban, hogy nem kerülhet be ide akárki. És eddig Frideric nem nagyot tévedett.

Magamban elgondolkoztam, hogy mégis mi alapján engem kerestek meg. Annyi polgárlány vagy jóval előkelőbb van aki valószínűleg kapva kapna az alkalmon. Blanche-ra pillantottam. Teljesen más életünk volt,teljesen máshonnan származtunk. Mégis, most mi ketten ültünk itt. Machiavelli, mintha bennem olvasna, hisz egy gondolatmenetembe most akartam mélyebben belebonyolódni, megköszörülte a torkát.

-      Hölgyeim, itt az ideje,hogy elmagyarázzak pár dolgot. – látta,hogy milyen feszülten figyelünk és valami mosolyszerűre rángott az arca. – Mint mindennek, a vámpírlétnek is megvannak a szabályai, igaz nem teljesen olyanok mint az emberi civilizációknak. – elmosolyodott. Jellemző. A mostani társadalmat könnyű szidni. – Mivel új életüket az átváltozással kezdik meg,ami nem egyszerű. De erről majd az illetékesek beszélnek majd.

Új életet kezdek. Jesszusom. Otthagytam Anyám, aki sosem szerette meg ezt a várost, hisz felnőtt volt,amikor a diplomata apja ide jött, Apám, akinek az volt a legfontosabb, hogy feljebb küzdje magát a ranglétrán, és hogy a lányai a legelőnyösebben menjenek férjhez. Arra közben nem ügyelt, hogy a lányainak mi volt a fontos. Az volt a fontos,amit ő annak látott. És Chloé… a nővér aki mindig szekált,zrikált, és akinek a nyomába sem érhetek. Lelkifurdalásom volt. Nem lett volna szabad ezt megtennem. Mégis, itt vagyok. Új életet kezdek, és ha már belevágtam, végigcsinálom.

-      Sikerült mindent megjegyeznie, Madmoiselle Betranche?

-      Igen,persze. – bólintottam, és reméltem,hogy úgy tűnt,mint aki figyelt,amíg igazából gondolkoztam.

-      Ennek örülök. Remélem nem sok információ egyszerre. Most pedig fáradjanak le velem egy lenti helységbe ahol átváltozás megtörténik. – Blanche-vel egyszerre szakadt fel belőlünk egy sóhaj.

-      Félsz? – suttogtam neki.

-      Igen. – felelte.

A lenti szoba a többihez képest kicsit volt mindössze két kanapé volt benne. A szobában már ott volt Frideric, Paolo valamint egy harmadik, sötét bőrű férfi, és Blanche pillantásából sejtettem, hogy ez csakis Jason lehet. ő odajött bemutatkozni, amit én fogadtam, majd odamentem Paolohoz.

-      Reszketsz. – jegyezte meg suttogva.

-      Félek.

-      Mitől?

-      Attól ami most fog történni.

-      Nem kell félni, Madmoiselle Léa. – felelte Paolo előtt Frideric. – Na és most,pár szóban mi lesz. Kivételesen,mivel mindkettejüket vállalta… nem jobb  az akarta szó,szóval az átváltoztatást idén nem én végzem csak felügyelem. Láthatóan sejtették, hogy melyikőjüket ki választotta. Na mármost, mindkettőjüknek inniuk kell vért. Nyugodjanak meg,nem a sajátjukat,hanem az úriemberekét. Utána pedig a halál következik. Igen mindketten meg fognak halni,de olyan lesz mintha aludnának. És garantálom, hogy fel fognak kelni. – mosolyodott el. – Készen állnak?

Pillanatig haboztam. Léa,Léa, új élet, gyerünk!

-      Készen állok. – néztem Paolóra. Elmosolyodott.

-      Ne aggódj. Bízz bennem! Bízol?

-      Igen. Azt hiszem. – erre elnevette magát, majd szemfogát kieresztve megharapta a karját. Megrökönyödötten néztem, ahogy ömleni kezd a vér a karjából. Igazából…kicsit izgató volt. Jesszus, Léa! Mégis vágytam arra, hogy igyak belőle. Észrevette, ahogy megváltozik a pillantásom, és a karját odatartotta a számhoz. Megízleltem. Éreztem, ahogy a meleg vér a számba áramlik. Az íze elsőre fura volt. Másodjára viszont tüzes, lángoló. És ihatóan finom. Eltartott két percig amíg ittam. Majd intett hogy hagyjam abba. Amíg próbáltam feldolgozni, mi is történt, Paolo felém fordult, és a fülembe súgta:

-      Jó éjt!

És mire felelhettem volna…

RECCS.