3.rész - Bäckerék

Sziasztok!

Raquel most jól megérmdemelt szabadságát tölti, de ne aggódjatok, nem hagyott titeket olvasnivaló nélkül. :) Köszönjük, hogy már két feliratkozónk van, várjuk a többieket is szeretettel! Illetve szívesenfogadunk visszajelzéseket,akár megjegyzések, akár pipa formájában is!

Szép napot nektek!

Raquel&Sparkling Angel (avagy a megbízott küldönc ;) )

Csak belebámultam az előttem álló erős férfi arcába. Ajánlat?! Miféle ajánlata lehet nekem, ennek az embernek? Hisz, miatta ment tönkre az életem, ő volt az, aki miatt elvesztettem az állásom, sőt ha Friderick Bäcker nem akadályozza meg benne valószínű az életemet is elveszi.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy olyan jéghideg nyugalommal állt előttem, ami szinte észveszejtő volt. Ruhája drága anyagból készült, egyénre szabott, egy porszem sem volt rajta. Alakja, magas, izmos, arcvonásai tökéletesek. Ha más körülmények között találkoztunk volna, azt mondtam volna, hogy vonzó, de előttem már kivillantotta igazi arcát: egy lelkiismeretlen, durva és agresszív ember volt.

- Azonnal engedjen el! - követeltem, mintha bármi értelme is lenne a szavaimnak. Arcán mintha csalódottság suhant volna át, de hamar rendezte arcvonásait, ismét felvéve jéghideg álarcát. Én teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett, idegesen kezdtem fel-alá járkálni.

- Sajnos ezt nem tehetem - felelte, de szavaiba egy csepp érzelem nem volt, azt pedig kizártnak tartottam, hogy ez az arrogáns férfi valaha valamit is szívből sajnált volna. Feltételezésem szerint számára teljesen idegen fogalom volt ez a szó - Azért küldtek, hogy elmagyarázzam magának a helyzetét.

- A helyzetemet? - ismételtem lassan a szavait - küldték? Mégis...mégis ki küldte magát, mi ez az egész? - hangom a kérdés végére egy oktávval feljebb szaladt.

- Monseiur Bäcker küldött - felelte, úgy tűnt jobbnak látja, ha a kérdéseimre válaszol.

- Mégis mit akarna ő tőlem?

- Felelősnek érzi magát az Ön... - megállt mintha keresnie kellett volna a szavakat - helyzete miatt.

- Amiatt egy valaki felelős, és az maga - vetettem oda. Őszintén, fogalmam sem volt honnan szedtem a bátorságot, hogy ilyen gorombán beszéljek egy olyan úrral, mint ő, de nem is érdekelt. Nekem már nem volt veszíteni valóm. Azonban látszólag beszélgetőpartneremet dühítette előbbi mondatom, de nem válaszolt.

- Rendben, Monseiur Bäckerrel beszélek - törtem meg végül a csöndet.

- Neki más dolga van - ismét tárgyilagos hangnemet vett fel, bár egyre kevésbé értettem, hogy hova vezet ez a beszélgetés - engem küldött maga helyett, hogy elmagyarázzam Önnek, hogy mik is a lehetőségei.

Felvontam a szemöldökömet. Átláttam, hogy ebből a helyzetből csak úgy kerülhetek ki sértetlenül - már ha ez egyáltalán lehetséges, hogyha együtt működöm. Bár jelenleg egyetlen egy sejtem sem kívánta, hogy ezzel az emberrel egy légtérben legyen. Azonban volt más választásom?

- Tehát, amit Monseiur Bäcker kínál, az egy új élet - ezeket a szavakat úgy ejtette ki, mintha mi sem lenne természetesebb - Egy teljesen más, mint amit eddig megszokott. Itt nem csak a vagyoni különbséget értem, bár az is jelentős. Arról beszélek, hogy a családunk része lenne, nem pedig szolga. Ugyanúgy élne, mint mi, egyenrangúak lennénk.

Ez felkeltette az érdeklődésemet. Még mindig nem értettem mire akar pontosan kilyukadni, de amit mondott kecsegtető volt. Ő volt az élő példa arra, hogy lehetséges, hisz ő is fekete volt, akár csak én, mégis köztiszteletben állt, mindenki elfogadta a rangját és helyzetét. Valóban lehetséges lenne, hogy én is ilyen életet éljek?

- Mi lenne ennek az ára? - kérdeztem, hisz apám már kiskoromban megtanította nekem, hogy mindennek megvan a maga következménye. Nyilvánvalóan nem jószívűségből ajánlotta fel mindezt nekem.

- Figyelmeztetnem kell, hogy most van az utolsó lehetősége arra, hogy elmenjen. Most szabadon távozhat, ha akar, de ha a kérdésére választ adok, akkor már soha nem léphet ki ezek közül a falak közül.

Ezen elgondolkoztam. Most elmehetek, elenged. Erre vártam egész eddig nem? El akartam hagyni ezt a cellát, de amit az előbb kínált, az több volt, mint kecsegtető. Ha most tényleg elmegyek, akkor vissza kell térnem az utcára, továbbra sem lesz munkám, nagy valószínűséggel meghalok vagy az éhség, vagy a hideg következtében. Viszont, ha elfogadom az ajánlatát, akkor feljebb léphetek a ranglétrán, nem is egy, hanem legalább négy lépcsőfokot, gazdag és lehetőséggel teli lennék. Kezdtem úgy érezni, hogy ez bármit megér.

- Maradok - jelentettem ki, mire egy kissé megrándult a szája széle, mintha egy vigyort próbálna visszafojtani.

- Rendben van - bólintott - Nos, ahhoz, hogy a családunk része legyél, át kell változnod.

Értetlenül meredtem rá. Ezt meg mégis hogyan érti?

- Átváltozni? - kérdeztem vissza, mikor láttam, hogy nem érzi szükségét, hogy bővebben kifejtse ezt a furcsa kijelentését.

- Igen. Emberből vámpírrá kell válnod.

Az első reakcióm a nevetés volt. Biztos csak viccelt, nem gondolhatja komolyan. Nem vagyok már kisgyerek, nem hiszek a dajkamesékben, vámpírok pedig nem léteznek. Azonban amikor láttam, hogy teljesen komoly maradt, már félni kezdtem. Tényleg azt hiszi, hogy amit mondott az igaz, tehát nyilván valami elmebajossal van dolgom.

- Maga nem normális. Vámpírok nem léteznek - nyögtem, miközben hátrafelé lépkedtem, hogy a lehető legnagyobbra nyújtsam kettőnk között a távolságot.

- Dehogynem léteznek - hangja még csak meg sem remegett! Ez az ember teljesen őrült! - Én is az vagyok.

- Hogy maga? Maga nem vámpír, hanem egyszerűen őrült. kiabáltam, miközben szememmel próbáltam felmérni a menekülési lehetőségeket.

- Ha lenyugszol egy picit, akkor be is bizonyítom - mikor belátta, hogy a lenyugtatásomra tett kérése süket fülekre talált, vállat vont, majd kivillantotta tökéletes fogsorát. Azonban szemfogai nem voltak átlagosak: megnyúlt, hosszú vámpírfogak voltak.

Azt hittem hirtelen, hogy elájulok. Mindenfajta kapaszkodó hiányában a földre ültem és vártam, hogy ez a szörnyűséges lény, ez a szörnyeteg elevenen felfaljon. Ehelyett becsukta a száját, majd mikor újra elkezdett beszélni, már ismét teljesen normális volt a fogsora.

- Tudom, most ez villámcsapásként ért, de nem kell tőlem félned - bár nem voltam vicces kedvemben erre mégis felkuncogtam. Nem kell tőle félnem? Hisz az előbb bizonyította be nekem, hogy ő emberekkel táplálkozik! Kitől kéne jobban tartanom, mint tőle?

- Monseiur Bäcker... Ő is...?

- Igen, ahogy a családunk többi tagja is.

- Hányan vagytok?

- Tízen. Illetve tizenegyen, de van egy tag, aki csak néha van velünk, elég magányos fajta.

Próbáltam megemészteni a rám zúduló információkat. Azt már beláttam, hogy nem akar megenni, ha ez lett volna a célja, akkor már rég halott lennék. Másrészt felsejlett előttem, hogy annak az egésznek, amit nekem itt előadott az a lényege, hogy én is legyek vámpír. Elborzadtam az ötlettől.

- Ti embereket öltök? - tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban izgatott. Ettől függött, hogy hogyan állok hozzá az egészhez. Az biztos, hogy belőlem nem csinálnak gyilkost!

- Nem, csak táplálkozunk belőlük. Ha végeztünk, egyszerűen kitöröljük a memóriájukat, majd tovább állunk, az áldozat pedig nem emlékszik semmire.

- Áldozat - visszhangoztam. Hogyan élhetnék olyan életet, ahol csupán áldozatnak kell tekintenem az embereket. Ez egyszerűen nem normális.

- Tudom, ez most így rengeteg információ egyszerre, de hidd el, egy idő után minden, ami most kétséget jelent, csupán apróságnak fog tűnni. Minden eltörpül az örök ifjúság, az örök élet és a luxus mellett.

Kérdőn néztem rá. Valóban mindez megéri? Ismét végiggondoltam, hogy mit is veszíthetek, majd a végén bólintottam. Akartam ezt. Miért ne bíznék abban, amit mondd, hogy mindez, amit most érzek, elmúlik.

- Rendben, akkor bemutatlak a többieknek - nyújtotta a kezét, ami még furcsa volt elfogadnom.

- Még a tiedet sem tudom - válaszoltam, mikor kezem az övéhez ért. Furcsa érzés volt, nem volt hideg, mint ahogy vártam, olyan volt, mint egy átlagos emberé. Úgy vezetett, mint ahogy a hölgyeket szokás, de én ehhez nem voltam hozzászokva, azonban egyáltalán nem volt rossz változás.

- Jason Washington vagyok, szolgálatára - hajolt meg előttem hivatalosan, ami azok után, hogy megtámadott, majd amit most előadott kifejezetten szórakoztató volt.

- Blanche Babineaux - pukedliztem, mire ő nevetett. Kacsintott, amit nem igazán tudtam mire vélni, majd ismét karon ragadott és elindult velem felfele egy keskeny csigalépcsőn.

Nem mentünk túl sokat, mikor egy tágas, rendkívül díszes előszobába értünk. Szájtátva néztem a festményeket, az arany kereteket, a fényűző gazdagságot.

- Hát igen, ezt a helyiséget Ana rendezte be. Látszik is rajta - Monseiur Washington mintha inkább magához beszélt volna, hiszem számomra szavai értelmetlenek voltak.

Az előszobától balra egy kétszárnyú ajtó nyílt, arra vettük az irányt. Mikor beléptem egy rendkívül ízlésesen berendezett szalont láttam, sokkal több emberrel, mint arra számítottam. Monseiur Bäckert felismertem, ő az ablak mellett állt, szemöldökét összehúzta, mintha gondolkodna valamin. Mellette egy rendkívül feszes tartású nő állt, kinek arca szinte gőgbe merevedett. Hosszú, sötét haja kontyba volt kötve, éles hideg szemével barátságtalanul méregetett. Az egyik kanapéról egy apró, szőke hajú lány ugrott fel, mosolyogva jött felém és átölelt. Jelen volt még, egy sötétebb bőrű, fekete hajú hölgy is, aki csupán végigmért, majd visszatért olvasnivalójához, valamint két férfi, egy középkorú, nagyon komoly benyomást keltő és egy fiatalabb, komor.

- Nincs itt mindenki - jegyezte meg kísérőm, mire Monseiur Bäcker felkapta a fejét.

- Nincs. Én Niccoló Macchiaveli vagyok. Monseiur Bäckert, ha jól tudom, már ismeri. A mellette álló úriember, Cesare Fellini - mutatott a komor felé -  Hölgyek pedig, Madame Eve Bäcker - a gőgös elfordította tőlem a fejét, Mademoiselle Anamaría Aragónia - a könyvet olvasó intett kezével - valamint klánunk legfiatalabb tagja Cybele Kivi - a szőke hajú mosolygott rám.

- Jaj, annyira örülök, hogy megismerhetlek - csapta össze kezeit. Legalább ő örül nekem.

- Nagyon örvendek - feleltem félénken. Jaj, miért nem vagyok ebben jártasabb? - Én Blanche Babineaux vagyok.

- Egy cseléd - Madame Bäcker hangja kegyetlenül hangzott - és ti őt akarjátok megtenni a klán új tagjává! Miért is? Jason edd meg és legyünk túl ezen a drámán.

- Eve - Monseiur Bäcker határozott hangon szólt rá - Felelősséggel tartozunk érte!

- Ugyan badarság - vágta rá - Ez csak egy ember! Egy emberért sem tartozunk felelősséggel. Biztos vagyok benne, hogy találsz egy sokkal megfélőbb jelöltet is, mint ez a lány.

- Van benne valami megkapó - jegyezte meg a sarokban álldogáló, akit ha nem csal az emlékezetem Cesarénak hívtak - Valami érdekes. Az biztos, hogy nem lenne hétköznapi jelölt.

- Persze, te a köznépmániáddal nyilván mellé állsz - torkollotta le Madame Bäcker.

- Te mit mondasz, barátom? - fordult Monseiur Bäcker Machiavelli felé.

- Nem foglalnék állást a témában - felelte, de elég volt egy éles pillantás, hogy meggondolja magát - Szerintem próbáljuk ki a lányt, és ha terhünkre van, még mindig elpusztíthatjuk.

- Nekem tetszik - csukta be a könyvet a fekete hajú lány.

- Ez lesz hát - bólintott Friderick Bäcker - Cybele kísért fel vendégünket és biztosítsd, hogy mindene meglegyen.

Eve Bäcker gyilkos tekintetétől kísérve elhagytam hát a termet a kedves szőke vámpírlány oldalán.

Mégis mibe keverted magad, Blanche?